Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Farkas István: A sínek összehajolnak

ki sem tudja, s vége minden kétségnek, minden vesztett önbizalomnak!!!

Már itt van a két tüzes szem, a levegő végigzúg az ember füle mellett, furcsa melódiákat kapkod a levegő, a hegyek előrehajolva lesik az utasokat, a hold egy nagyobbat lép és úgy kíváncsiskodik, az esti csillag kinyújtja kezét, mint a kisgyerek, aki szépet lát, s a vonat már el is dübörgőit, már elérte az első váltókat, nagy csattogással mutatja magát az állomás népének. Mit sem sejtve, mivel sem törődve lassít, tüzes szeme hunyorgóra szűkül, kerekei nyikorognak, s az átjáró mögött az otthagyott, nagy fényesség hatására összehajolnak a sínek.

Nem, nem érdemes. Itt maradtak még a hegyek, s tekintetük vigasztalja! az embereket. Itt maradt imég az esti csillag és mosolya nagyon elüt a rideg paragrafusoktól. Itt maradt még a végtelen égbolt, s a hold mindenkinek egyformán mesél, aki érti mondókáját. Itt maradt még egy faj, amely szomorú magányában is hálás minden simogató tenyérért, itt maradtak még; a testvérek, akik emberi szóval becézik egymás fájdalmát és minden szavuk egy-egy jóleső ölelés. És nini, hiszen a sínek is összehajoltak, már nem futnak széjjel, s a csalóka szemnek új álmot mutatnak.