Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Morvay Gyula: Kiszáradt ember a nyárban

MORVAY GYULA:

KISZÁRADT EMBER A NYÁRBAN

Ha tan-ihieten lehettek a szobában, mikor Erázmus gazda bejött. A székeket a falhoz tologatta, a kendermécs kanótját levágta, megigazította, azzal a konyhába ment és a nyitott kürtő alól behozta a vászontarisznyába gyűjtött fosztatlan tollat. Az egész tarisznyával az asztalra öntötte és odaszólt a legényeknek, Iányoikna k, asszonyoknak:

— No,

ez az utolja. Ezt még felifosztják, de aztán többet nem.

— Már

elfogyott az alaj, — mondta az egyik legény.

— Az.

meg már tavasz lesz, — hagyta rá az egyik idősebb asszony.

Nemrégen múlt el a tél. Néhol, a kertekaíjában, a kazlak mögött, házak falánál még ott fehérített a hó. A házak előtt folyó patak vize sárgás lett, gyakran meg is duzzadt.

Délről élesszavú vadlúdak repültek. A messze elterülő rétek fűzfái között már feltűntek a csendes túzokok. Még távolabb a rét mélyében álló, pirosfalú turbinatelep kéménye már egyre gyakrabban füstölt: tavasz érkezik, mert a kanálisokban felgyülemlik a víz, szivattyúzni kell. Az ég magasan kéklett, már nem borította le fekete felhővei a kis falut. Télen, ősszel igen: akkor csak leszálltak a szürke felhők a kazlak közé, szobákba, ráterültek az emberekre és mintha csak nekik susognának, úgy hullott az eső.

— Tavasz

lesz, — mondta Erázmus gazda, — de nem tudom én, milyen tavasz.

Körülülték az asztalt és a kezeik sebesen motolláztak: fosztották a tollat. Néha valaki kifújta az orrát, vagy pedig valaki felsóhajtott. Mikor már nem volt miről beszélni, mikor már elfáradtak, akkor Erázmus gazda odaszólt nekik: