Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-09-01 / 7. szám - Kritika - Egri Viktor: Napnyugati őrjárat

KRITIKA.

NAPNYUGATI ŐRJÁRAT.

Márai Sándor legújabb könyve is meglepetés. Ezúttal útikönyvet írt, de ez a műfaj-meghatározás teljesen lényegtelen. Ahogy vallomása szerint sohasem írt igazi regényt, úgy ez a könyv sem útirajz a megszokott értelemben, mely a megérkező utast tájékoztatni akarja. Inkább annak szól, aki útnak akar indulni, de túl ezen mindenkinek, akit nyugtalanít az európai kultúra sorsa és tudatában van a középeurópai ember válságának.

„Sok határon kelünk át, megfelelő és szükséges vizsgálatok és ellenőrzések után, melyek igazán udvariasak; de a vizsga után mégis úgy érzem magam, mintha egyszer valahol, Európában, valaki ezüstkanalat lopott volna s ezt a kanalat most rajtam is keresik." Ebben a mondatban benne van az egész útirajznak sajátos, rezignált alaphangja. Korábbi műveiben Márait mintha csak írósága nyugtalanította volna, folyton éberen állt és csak annyiban érdekelte az élmény, amennyire bűvészújjakkal végigkutathatott benne, hogy kristályosán írássá formálja. Anyag volt, amit nyugtalanító fölénnyel kezelt. Nyugtalanító biztonsággal, olykor túlságosan kirívó fölénnyel írta nagy monológjait emberekről, eseményekről és az élet látszatairól, gyakran túlhangsúlyozva a személyével kapcsolatos lényegtelen mozzanatokat. Az élményt csak nézte, leereszkedett hozzá és volt valami finnyáskodó és cinikus árnyalata a hangjának, a kizsigerezésnek gyönyöre, s kissé tetszelgő fölénye, ahogy a dolgok föle küzdötte magát.

A Napnyugat! őrjárat azért gazdagabb, értékesebb és emberibb mű, mert Márai ki tudott benne lépni elkülönültségéből és fölénye is megszelídült; megbocsájtóbb és megértőbb az Ítéleteiben. Pascal mondotta, hogy a világ minden baját meg lehetne oldani, ha az emberek istent és egymást szeretnék. Márainak útirajzai — a sorok közt — már magukon viselik ezt a pascali humán szellemet. A világból ma mintha végkép kiveszett volna ez az emelkedett, tisztult emberiesség és helyében izgatott türelmetlenség, értetlenség és közöny környezi a gondolkodót. Márai szikrázó intelektussal felveszi a harcot a mindent összetaposó és elszürkítő gépi közöny ellen.

Bevallja, hogy nehezen, vonakodva hagyja el kényelmét, munkáját, a megszokott környezetét. Mintha félne is már a nyersebb élményektől, az élet harsogóbb és durvább szi-