Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tanulságok egy jubileum körül

lalása. Ebben a tekintetben érdekes, hogy ő, aki egy időben, római diák korában olyan közel került a német idealizmus zseni-elméletéhez, ki tudta kerülni ennek a filozófiának minden egyoldalúságát. A hős, a hérosz nem a német idealista rendszerek, nem Schelling romantikus zsenigőzében jelenik meg előtte, hanem mondjuk egy Tolsztoj igénytelen, őskeresztényi puritánságában. Tolsztojban is az embert szereti, az embert, aki sokszor, nagyon sokszor volt gyenge, amikor erősnek kellett volna lennie. Ennek a heroizmusnak a segítségével sok minden világos lesz előttünk Jean Cristophban, ami talán romantikus bolyongásnak tűnhetik fel a felületes olvasásnál. A saldai interpretálásban Jean Cristoph annak a heroizmusnak a megtestesítője, mely Romain Rolland költői világképében született meg. Jean Cristophot elsősorban az élettel való betelés vágya jellemzi. Az élet felnagyítása, minden szépség felhabzsolása, minden harc végigharcolása jelenti a cristophi heroizmus foglalatát. Ha ez így van, úgy Romain Roliand a leghatalmasabb igenlője, elfogadója és keresője a modern életnek az egész újabb kori irodalomban. Az élet itt nem eszköz egy magasabb cél irányában, mint egy Schoppenhauernél, az élet nála önálló szubsztancia, mintegy magasabb entitás, mely nem kiszolgálója a művészetnek, hanem felhasználója annak.

E sorok írója sok évvel ezelőtt nagyon vegyes érzésekkel olvasta Romain Roliand Colas Breugnonját. vaskosnak és túl érdesnek találta egy kifinomúlt nyugati nemzet nagy írójához és időszerűtlennek hitte a rabelais-i modort. Milyen más most visszatekinteni az évek távolából a megtagadott műre és szeretettel ölelni keblünkre a regény élettől, nagy kicsorduló életörömtől illatos lapjait. Hiszen ez a Colas Breugnon, mely éppen akkor jelent meg, amikor a háború őrülete már negyedik éve taposta sárba, szemétbe mindazt, amire az emberiség büszke volt, ez a Colas Breugnon nem volt más, mint egy nagy ölelés a paraszti élet élettel, kacagással és vaskos röhejével teljes valósága felé, melyben a kultúrával agyonlakatott művész a kifogyhatatlan élet bőséges forrását látta.