Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Féja Géza irodalmi szemléje

jéből e „valamit", a „sajátságot" kiverítékezze. Szép s tiszteletreméltó, de eredménytelen erőfeszítés.

A kispolgárság szatírája akar lenni. Tipikus eset: az írónak van egy jó figurája s regényt dagaszt belőle. Nem tehetségtelenül, csak erőltetetten és feleslegesen. S döcögősen. Hol kortörténetté próbál szélesedni, hol pedig visszafúl a növellisztikus csörgedezésbe. Nem egyedülálló jelenség. S nem is a regény, hanem’ az irodalmi szelekció válságáról beszél.

LATIN RAGYOGÁS.

Elérkezünk lassankint oda, hogy a film nem kevésbé és nem alacsonyabb nyelven fog beszélni népekről és kultúrákról, mint a színház. Legutóbb a „Lázadókról" írtam, mely ,,nagy kaland", s a legjobb, ami eddig Amerikától tellett. S néhány nap múlva az ellenkező pólusra vitt a sötét teremben a latin színjáték. Francia filmet adtak, a címe „Az örvény". Szerzőjére már nem emlékszem, szereplőinek nevét elfeledtem,, hiszen szó sem volt e színjátékban „sztárokról", olyan tiszta és fölényes, személyiségük fölé növekedő, mondjuk csak ki: klasszikus művészettel játszottak, amilyen, úgy látszik, csak a latin fajtáktól tellik.

A história teljesen Maupassant-szerű s ma már eléggé banális, de sikerült az, ami, maradék nélkül, még egyetlen filmnek sem: a dráma merőben belső lett, s a szereplők az immár halálosan utált „nagy jelenetek" helyett minden szavukkal és mozdulatukkal a belső drámát játszották. S játszották: mérsékelt, szinte elhullatott szavakkal, sok némasággal és a beszélő film, egyszerre értelmet kapott, a szóból nélkülözhetetlen elem lett, kapcsolat, fény, zene a mozdulatok s arcok játékához. Az állandó belső telítettség pedig hallatlan, ökonómiát ajándékozott a játéknak, nem kellett vájkálnia s aláhúznia, szakíthatott a film eddigi s ordináré „kifejező" fogásaival, mindvégig egyszerű maradt.