Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Palotai Boris: Öreg mosónő

és többen lettek volna (hozzá, akik belül ordítanak, és csapkodnak, mért nem szólt Ilon? Bencsákné visszafordult, cél nélkül bolyongott, mint aki elvesztette >a külső irányt, s most a maga belső útján botorkál. Elgörbült kezét maga elé tartva bukdácsolt előre s hangosan mormogott. — Hé, öreganyám, — kiáltott feléje egy suhancformájú kamasz,—maga is jól felöntött a (garatra! És fütyürészve tovább ment...

A kerítések mögött sűrű bozót sötétlett, de az utat szegélyező fakoronák felső részét zöld életre keltették az ívlámpák, s most éles vonalként húzódtak az árnyéktömeg felett. Bencsákné csak ment... Minden lépésnél új és új fájdalmak lepték el, petyhüdt combjai vad irtózattal érezték az idomtalan csonk tehetetlen csapkodását, a kacska ölelést, melyből holt magzatok fogantak. Mintha valami kincset ásna ki nagyon mélyről, úgy kaparta elő mohó falánksággal életét, most végre együtt van minden, amiről eddig nem tudott. Mit kezdjen ezzel a sok keserű kinccsel, mi értelme a lázadozásnak, mikor nincs kiért, miért. Mit kezdjen ebben a toprongyos magányban, vacogó egyedüllétben? Hajnalig járkált, dagadt lábai engedelmesen vitték azt a töméntelen sebet, amit teste magába zárt. Úgyse megyek többé munkába, mondta hangosan, s megijedt a saját hangjától, mert olyan pléhkongású üres hang volt már. Betapogatózott egy parkba, lecsuklott, és nézett... A fákat nézte, a földet, a harmatcseppeket... Víz volt ez is, de milyen más víz, mint amivel neki dolga volt. Milyen tiszta, milyen úri, igen, úri kis gyöngyszem, mely ott remegett a fűszál kecses hajlásán, ebbe nem nyomnak bele emberi piszkot, verejtéket, betegséget, vért... Meg akarta érinteni a hűvös harmatot, utána nyúlt. Feje keményen koppant a gereblyézett földre, s hiába próbálta emelni, valami húzta, nyomta lefelé. Milyen furcsa, gondolta ... Milyen furcsa, hogy itt fekszem ebben a szép parikban lombok és füvek között. Erőlködve körüljártatta a sze-