Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Pongrácz Kálmán: Péterke

uram, ahogy neki tetszett. „Hiszen lett volna tehetősebb fattyú is, de az anyja annyit ritt, hogy magához vette." Ismerte az apját, valamikor együtt dolgoztak, de elhullott szegény a háborúban. Négy gyerekkel maradt hátra az asszony és Péterke volt a legidősebb, hiát neki már keresni kellett. így jutott egy nap Kőműves István mellé inasnak.

Együtt baktattak hát kora hajnaltól késő estig. Ma ebben a házban, holnap amabban. Cipelni kellett újra a ferslógos ládát, keverni a habarcsot, futni minden pillanatban sörért vagy borért, amint a mester megparancsolta.

Péterke futott is ész nélkül. Ha nem járt villámgyorsan a lába, Kőműves uramnak hamar eljárt a keze. Sok kékfolt tarkállott Péterke girhes kis hátán. Ha pofont kapott, csak tele lett a két kék szeme könnyel, de nem sírt sohasem. Azért újra kikapna, aztán még talán el is kergetnék. Hol kapna másutt munkát? A pénzre pedig nagy szükség volt otthon, csak épen, hogy éhen nem haltak. Szomorú is a szegény ember sorsa nagyon ...

Nehéz lépések hallatszottak a kapú alól. A kulcs csikordult, megjelent a vice borzas és álmos feje.

Péterke felugrott és betolta a targoncát. Amíg a mester felhörpinti a reggeli egydecisét, addig neki mindent elő kellett készíteni. Nagy lihegéssel rángatta le a habarcsládát, vízért futott a kútra, elővette a malterlapátot, aztán szótlanul megállt. Azt várta, hogy mit fog mondani a mester. Félve és aggódva várta a parancsot.

Az ég szépen színesedett. Friss, de higgadt levegőjű hajnal volt, a felkelő nap szép piros színűre festette a kopaszon és ridegen meredő tűzfalak fehérségét.

Kőműves István felnézett az égre. Szép napunk lesz — mondta. Lassan legombolta magáról a kabátot, rá akarta akasztani a targonca vasára, de Péterke útjában állt és csodálkozó szemekkel bámulta a színesedő felhőket.