Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-06-01 / 6. szám - Telek A. Sándor: A fűzfa (vers)

Hónapok múltak nehéz kórházszagú látogatásokkal. Délutánonként ment be hozzá, narancsot vitt neki és virágot, néha jól volt, ilyenkor mosolygott is, apró fogai átvilágítottak a szája piros szeletén. A kezét az ágy szélére tette és megfogta a kezét.

— Ugye

nem haragszik a bácsi, hogy nem mehettem akkor el?

Lanti a kórházkert salakos útjait nézte, a nyitott ablakon behullott a salak halk ropogása.

— Majd

egyszer, Trude.

A temetésen ketten mentek a koporsó után. Az énekesnő kalapján bánatosan imbolygóit a tollak tömege és magasszárú fekete cipőjét belepte az út pora, ahogy a fekete kocsi után lépkedett.

Lanti Cézárt ámulva nézte a hegyvidéki város: mi ez? Mit akar itt Lanti? óh, ez már mégis csak sok, ilyen szemérmetlenül magáénak vallani egy esendő fiatal életet.

Még csak nem is sejtette senki, csak ő, hogy az ő elmulasztott életét kiséri az örökkévaló magányosság felé.

TELEK A. SÁNDOR:

A FŰZFA

Itt állok árván a rengetegben Büszke tölgyek és cserfák népe közt;

Nem tekintenek nemesi sarjnak, Pedig számlálok,

Mint akárki más, annyi büszke őst.