Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Ásguthy Erzsébet: Március

Egy ideig csend volt.

— Valami

buta ember beszögezte a kerítést — szólalt meg elsőnek a lány — azért nem tudtam most kibújni ...

— Igen

— mondta a fiú s messzire hajította a karót, nehogy a nyári közlekedések jól bevált rését ismét rendbe találják hozni.

A kis lány körülnézett.

— Hát

a libák merre vannak? — kérdezte, mert Áron tisztsége nyáron a liilbaipásztorság volt.

De most csak megvetőleg legyintett a kérdésre s kihúzva magát, férfigőgtől duzzadó kis mellét majd szétvetette a büszkeség, ahogy látszólag közömbösen válaszolt:

— Idén

már nem méik a ludakkal, mer bizonyára a kondáihoz kerülök.

— Disznót

fogsz őrizni?

— Azt,

és karikásom lesz.

Újabb csend következett.

— Menjünk

innen, mert meglátnak a kastélybúi — tanácsolta a fiú és előbbre futott.

A kis lány is elindult, de megtorpant. Friss földlhányás vette körül a kertet s a puha gödrökben csúszós pocsolyáik terpeszkedtek.

— Jaj,

nem tudok itt tovább menni, bemegy a cipőmbe a Víz — panaszkodott a fiú felé s tanácstalanéi hintázott a sarkán.

Ez visszafordult s valami kő vagy fadarab után nézett, amiivei az átkelést megoldja, de nem akadt a közelben semmi. Hirtelen leguggolt hát s a két tenyerét a partosabb részen szétterpesztve a lány felé fordult:

— Fogd

meg a nyakam s lépjél rá a kezemre — mondta neki.

— De

fájni fog és piszkos leszel — ellenkezett az bizonytalanéi, miközben rátette kis lábát a fiú kezefejére s oldalról leste a hatást.

— Ilyen fittyet mégcsak kibírok, mázsát is emeltem