Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Dallos István: A halálhír

hegyes tűkkel szúrkálinák. A magasba lendült kar megváltoztatta irányát. Lefelé zuhant...

Ebben az idiegipattanitó helyzetiben Kovács Bandi meglátott valamit, amiit más nem vehetett volna észre. Vasiidegzet kellett ahhoz, hogy Kovács Bandi tisztán láthasson, olyan fegyelmezett agy kellett a helyzet felismeréséihez, mellyel meg kellett érezni, hogy a kar nekilendülése és zuhanása nem olyan, mint amikor ütésre készül. Kákái karja megállt a levegőben, amiint elérte Kovács Bandi vállának magasságát és ugyanakkor kókadtan hullott alá Kovács vállára. A nekilendülés nem ütésnek volt szánva. Kovács Bandi ezt tisztán látta és nem tudta mire vélni. Csak azt érezte, hogy nincs veszélyben éis ez megzavarta gondolkodási képességét. Kákái karja a vállára hullt és megnyugodott. A hatalmas embert elfogta a sírás. Görcsökben rángatódzott az ajka és nagynehezein nyögte ki a szót:

— Kovács úr, az éjjel meghalt a kisfiam.

Kovács Bandi lelkét átjárta valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés. Megkövültem tekintett a zokogó emberre. Kezét kirántotta a zsebéből és a revolver csöve a föld felé konyult. Kákái ráborult és többet nem tudott szólni. A fájdalom elszorította a torkát. Csak simogatta Kovács Bandi vállát és úgy rázta a sírás, mint egy gyermeket. Kovács szánakozva nézte Kákáit, akinél szerencsétlenebbet ebben a pillanatban nem tudott elképzelni. Karon fogta és megindult vele... A hó, mintha azt ropogta volna a lábaik alatt, — bocsásd meg a mi vétkeinket.