Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
látta, hogy a fiú nem enged, abbahagyta körme szaggatását. — mi van veled Joákim, hogy ilyen tüzes vagy? Már ismered a nőket? — nem, még nem ismerem — kapkodta a szavakat Joákim. Még mindég ölelte az asszonyt. Borbál egy pillanatra elgondolkozott, aztán odasúgta Joákimnak: — hajtsd be a sopaajtót... Joákim felkelt és behajtotta a sopaajtót. A másik szomszédban a csépek csattogása hallatszott. Néha egy darázs erősen muzsikált a levegőben. A szederfa lustán porosodott a napon: lihegő kacsák bugyorászták alatta a pocsolyát. Amint Joákim kilépett a sopából, izzadt homlokát hideg szellő csapta meg. Lázas teste nyugtalanul tüzelt a száraz szérű közepén. Borbál visszaszaladt, Joákim odament a vályúhoz és a hideg vizet homlokára locsolta. Arcán, mellén, egész testén végighüsített a víz, de a belső zakatolást, a belső forróságot nem lohasztotta. Késő délután kivitte a köteleket és tovább aratott. izmaiban lassan dolgozni kezdett az izomláz és egész teste fájó tárgy lett. Csillagfénynél kötöztek és keleten már feljött a hold, mikor hazaértek. Joákim egyenesen a sopába ment, hogy ott fekszik le. — ma nem megyek be aludni, mert meleg van. — ahogy akarod — mondta neki apja — de azért vidd ki a lópokrócot, mert hajnalban hideg lehet. Az első szerelem, az első asszony elért Joákimhoz. A fonnyadt sűrűkórón mintha érezte volna Borbál illatát, a sopa mintha Irmáék szalonja lett volna. És érezte, hogy Borbál is megcsókolta arcát, érezte hajának érintését. Joákim ébren aludt. Néha egy eltévedt denevér kínlódott a gerendák között, ahonnét a pókok ketyegése hallatszott. Tisztaszemű csillagok nyíltak az égen: fehér fejükkel olyanok voltak, mintha szétterült fehér őszirózsák lettek volna. A fiú teste sötéten hevert a sopában. Mégis: tiszta volt az a test, most nyíltak belőle a fehér virágok, most csaptak ki belőle a legpirosabb lángok. Lupuj kutya feküdt mellette. Néha kifutott és megugatta a kerítésen kúszó fekete macskát. A csönd, a fáradság minden élő dolgot elnyomott: Joákim is elaludt. Reggel nyugodtabb testtel, tisztább homlokkal ébredt. A szegény parasztszérűn a nap nevetett, a melegség körülfonta a testeket, szederfák, szűk udvarok, madárfészkek megzendültek és új dalt kezdtek.
