Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
— a kisasszonyt keresem, latint fogunk tanulni. — Az öregasszony nagyot hallott. Erősen odahajolt Joákimhoz. — kit? Minek? — a kisasszonyt! — kiáltotta Joákim. Latin! — ja, igen tessék, tessék — engedte őt az öreg asszony. Hűvös tornácon állt, mindjárt az ajtó előtt virágágyak voltak és azután az egész udvar, az egész kert egyetlen virágrengeteg volt. Szélesen terpeszkedett ez a ház: a szomszédok messze voltak, mindenhol csak virág illatozott, a bokrok között, a gyümölcsfák között pedig felhősen zúgtak a méhecskék. Az öregasszony bement a szobába. A folyosóról lehetett látni, hogy a zsalugáterek le vannak engedve, lehetett érezni, hogy a szobákból hideg levegő ömlik ki. Egy gyengeszemű lompos kutya jött ki először. Megállt, a levegőbe tartotta orrát, észrevette, hogy idegen áll ott, megszagolta Joákimot de nem is ugatott. Barátságosan járta körül a gyereket. Rövidesen az öregasszony is megjelent és csak annyit szólt Joákimnak: — rögtön. — igen — mondta rá gépiesen Joákim. Egy ideig várt, azután az egyik ajtó zördült és álmos szemű, kócoshajú, pirosarcú kislány jött ki. — jó napot kívánok — mondta Joákim. — jónapot — fogadta őt a kislány — mi tetszik? — a tanár úr küldött, hogy vegyük át a latint magával, mert nemsokára vizsgázni fog. Mindent elhoztam magammal. — ja? Igen, igen, — ébredezett a kislány. — Most mindjárt? — rögtön, azért jöttem — erélyeskedett Joákim. A kislány édesen elbiggyesztette száját, beszaladt, valamilyen jegyzetet hozott ki, azzal beszólt az öreg asszonynak: — megyünk tanulni! — ige-en, ige-en, — bólintgatott rá az öregasszony. Azt se tudta Joákim, hogy ki ez a kislány, az meg azt se tudta, hogy ki ez a fiú? A kert széles főutján mentek, majd az egyik lugasban Joákim lesöpörte az asztalt, rárakta könyveit és megkérdezte a kislánytól: — mit tanult eddig latinból? A piros arcú leányka nem így gondolta, de azért csak felelt: — nem sokat. Majd most megtudjuk, hogy eleget tanultam-e?
