Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Az előszoba küszöbén

követték őket a többiek is, ezek hetedikesek voltak. Végigrohantak a kapu alján, fel egyenesen a nagyterembe. Kelten utánuik sompolyogtunk, izgatottan jelentettek új eseményeiket, nem egy embernek, hanem az egész szobának. Valami olyast, hogy leszerelt kőműveslegények disznót loptak a gyárból, a főhadnagy üldözi őket s valóságos csetepaté indult a folyópart fűzesei között. A főihadnagy azonnal segítséget kér. Mi lelkesen sorakoztunk fel, csatarendbe fejlődtünk, rögtön ott a lépcsőn s a kapualjiban. A harcotjárt tisztek azonban, akik egyfolytában kártytázták végig az éjszakát, csodálatosképen, nyugodtak maradtak.

Végre az egyik dühösen elkáromkodta magát:

— No,

nézd a hülyét!! Háborúsdit játszik a disznótolvajokkal. Megy az ördög neki segíteni, hagyja azokat is élni. Menj csak, fiam, mondd meg neki, hogy ne szerencsétlenkedjen, innen senki sem távozik!! A diákoknak holnap iskolába kell menni, a disznótolvaj fusson!

Leforrázva hallgattuk. Mi már vért akartunk látni. A két küldött követ elrohant, nyomukban a mi irigy lő tekintetünk.

Tíz perc múlva, mint a srapnel, robbant be a főhadnagy. Ruhája havas volt, a bozót összeszurkálta az arcát. Úgy ordított, mint vesztett csata után egy osztrák generális. A kardjával hadonászott s le is ütött egy teáscsészét.

— Disznóság!

— üvöltötte, — disznóság, — hogy az embert elpusztulni hagyják. Ha ezek a diákok nem volnának, ellophatnák a fejünk fölül az egész várost, ti meg itt ültök és kártyáztok. Azonnal le, le mindenki. Mars-mars!!!

Mintha tűzérüteget vezényelt volna, úgy dobálta a karját. Haja lelógott az orráig, arca kék volt, csizmái hatalmas port vertek a nagy toporzékolásban.