Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Herceg János: Bolond a nagyvárosban
úgy, mintha magának mondaná, azt mondta: Már három napja nem ettem. A családom is éhezik. — Erre, mint a vásárban, ha vége van a cirkusznak, gyorsan szétszéledtek az emberek. Volt még nálunk kis kenyér, azt odadobtam az embernek, akkor mi is tovább mentünk. Fejünk felett kigyulladtak a lámpák, színes fényiben úszott minden. S akkor egyre több olyan embert láttam, mint az, aki imént ott feküdt a köveken. Egyik kezükben cipőmadzagot szorongattak, s mindenkit megszólítottak, aki mellettük elment. Most már én is bátorságot kaptam és sorra állítottam meg az úriembereket. — Kell-e zongorát cepelni, székeket hordani vagy cipőt pucolni? — kérdeztem tőlük, de senki sem szólt a kérdéseimre. Láttam finom nagyságákat, amint le-fel sétáltak s ha arra jött egy úr, utána mentek és azt mondták: — Gyere apuci, megtanítják zongorázni. — És nevettek is hozzá, amikor ezt mondták, nevettek az urak is, de tovább mentek mind, a nagyságák pedig élűiről kezdték. Megkérdeztem én is egy ilyen nagyságát, hogy hol találhatok éjjeli szállást. Azt mondta, ha sok pénzem van és a Rozit kint hagyom az utcán, vele is elmehetek. Mondtam neki, hogy én a Rozit nem hagyhatom el, mert gyereke lesz és fölfázhat. Akkor azt mondta, menjek a fenébe. Türelmetlen voltam már az éjjeli szállás miatt. Már eifeküdtem volna egy szénaboglya aljában is a Rozival, de itt nem volt sehol szénaboglya, még akkora darab puszta föld sem volt, mint a tenyerem. Csak kő volt, szürke, hideg kő, amerre néztünk. Elfogott a búsúlás, hogy nincsen ember, akinek köllene a munkám, akinek megmutathatnám az erőmet. Akkor egy nagy térre értünk, aminek a közepén egy hatalmas ember állt kőbefaragva. Ott azt mondtam a Rozinak, hogy maradjon csak állva és vigyázzon a zsákra, meg a muzsikámra. Én magam meg felkúsztam a kőember ■mellé és ott kiáltozni kezdtem:
