Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk

hintsen. Mert meg vagyok győződve, hogy Sárkány azt is utána csinálná. Eddig is sápadt volt, de mióta szó volt erről az ismétlésről, annyira tönkre ment, hogy szinte félős, hogy belepusztul. Szólani kellene neki, de tudom, úgy sem ért meg, amilyen ökör és még képes bejelenteni.

Egyszer aztán én is feleltem. Horatius híres versét olvastuk: Exegi monumentum... Az első versszakát kívülről megtanultam, mert ezt minden művészembernek tudni kell. De a többihez még csak nem is koinyítottam. Csak úgy állva a padban feleltem. Döcögve olvastam, s én tikéivá skandáltam.

— Milyen

versformáiban van ez a vers írva?

Ezt igazán nem tudtam, nem is próbáltam eltalálni, valaki megmondta helyettem.

— Próbálja

lefordítani.

Én egészen szabatosan fordítottam, ahogyan egyikmásik szót megértettem. Neki ez nem volt jó. Folyton javítgatott. A súgás nem sokat használt, mert jó füle volt és mindjárt meghallotta.

— Hát

maga ijesztően keveset tud, fiam ... Igyekezzen pótolni, mert ennek nem lesz jó vége ... Leülhet.

A hangjában nem volt semmi gorombaság. Inkább úgy érzett, mintha sajnálna engem. Ez aztán borzasztóan bántott. Még egyszer rám nézett, bozontos szemöldökét összehúzta, szakállát simogatta.

— Mondja

csak fiam, miért nem tanul maga. Mi ennek az oka? Talán nincs hol tanulnia?

Én megrántottam a vállamat. Mi köze neki hozzá? Igaz, hogy szegények vagyunk, de azért épen lett volna hol tanulni, ha nagyon akartam volna. Hisz keveset jártam játszani, inkább otthon olvastam azokat a könyveket, melyeket Spiegeltől kaptam és rengeteget rajzoltam, meg verseket írtam.

— Miért

nem felel, fiam? ... Úgy látom, maga nagyon dacos természetű. Ez nem szép. Ezzel nem sokra