Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk

húsos fülei. Én voltam az osztály festője és költője. Nem volt nehéz feladat, egy egészen lágy Kohinoorceruzával rajzoltam és néhány perc múlva előttem állt életem egyik legsikerültebb remekműve.

Az öreg már az o-betűnél tartott. Nem volt šok

időm

gondolkozni. Még egyszer ránéztem és azt lestem, hogy jó a szeme közé nézhessek. így érzi meg az ember az arc lég karakterisztikusabb vonásait. Aztán még egyszer megvizsgáltam az előttem fekvő rajzot. Egy kis önkritika -soha nem árt még az utolsó pillanatokban. Teljesen meg voltam magammal elégedve. Szerettem volna felállni, hangosan kiabálni: heuréka,heuréka és az osztálynak megmutatni, milyen tehetséges vagyok, milyen velőkig maró gúnnyal ismertem meg egy kellemetlen embert első látásra.

Az osztály mit sem sejtve az én nagyratörő terveimről, feszült kíváncsisággal figyelte a névsorolvasást és rövid ismerkedést. A szomszédom, a gazdag Spiegel Karcsi, már észre vette művemet. Nyakát és derekát mereven kiegyenesítette, miközben a nevetés fojtogatta, arcán ideges, titkolózó grimaszok futkostak. Elővette zsebkendőjét, nagy buzgalommal kezdte fújni az orrát. Ijedten nézett a katedra felé.

Ez az első kedvező jel is mutatta művem sikerét. Az önérzettől és a büszkeségtől kifeszítettem mellemet és mélyet lélegzettem. És akkor az öreg, munkájába egészen elmerülve, érthetetlenül és talán egy kicsit bambán ránk nézett. Ekkor nagyszerű ötletem támadt Eszembe jutott, hogy egyszer hogyan illusztráltam tartalmi füzetemben a na-gyenyedi két fűzfát, előttem volt az esetlen Bórembuk, amint fene nagy erejével ott tehetetlenkedik a víz partján. Nagy, esetlen betűkkel a lap aljára pingáltam gyorsan ezt a jól ismert nevet: Bórembuk. A lapot lecsúsztattam az ölembe, majd a hónom alatt óvatosan a hátam mögött ülő Szegfűszegnek nyújtottam. Hallottam, hogy a kuncogástól a hátam mögött a padra lapul. Csak attól féltem, hogy az a hatökör tönkre ne tegye a képemet.