Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
ságában sínylődnek hasztalanul. Nem tudom, meddig állhat még fenn így ez a világ? Hol van a szabadság, amiről a nagy Petőfi énekelt, mikor minden rabszolga nép és így a diákság is, jármát megunva a síkra lép és kiharcolja szabadságát? Ó be szeretném, ha az öreg megérhetné azt, csak ez az egy kívánságom van most már, hogy megszégyeníthessem akkor, mikor már mindenki szabad lesz, mikor a tanárok nem lesznek rabszolgái az igazgatónak és a diákok a tanároknak, mikor mindenki független és szabad lesz. Akkor szeretnék vele találkozni, hogy beláttassam vele, menynyire marha volt... És mindjárt fején találtam a szöget, mikor először az osztályunkba lépett az év elején, az első napon, mikor mint nyolcadikosok iskolába mentünk. A katedrára ültem fel, még az egyik lábamat is kényelmesen feltettem, mert az izmaim nagyon lázadoztak a jóságos napifürdőzések után a ruha ellen. Vagy tízen álltak körülöttem, amint arról a csónakkirándulásomról beszéltem, amit másodmagammal tettem meg le a Tiszára. A lányok jöttek be az osztályba és a buta Szekfűszeg megjegyezte: — Dói meghíztak ... — Az igaz, de csak egyes helyeken, — itette hozzá valamelyik. Erre aztán mindnyájan nevettünk, Szekfűszeg annyira hajbókolt, hogy aiig tudtam felfogni, hogy rám ne essen. Nyugtalanságot éreztem, mert a hátunk mögött az osztály hirtelen elcsendesedett. Még mielőtt megfordulhattam volna, egy erős kéz nehezedett a vállamra. — Tessék a helyükre menni! A hangja erélyes volt és száraz. így első hallásra nem volt benne semmi bántó. Az osztály lélegzetviszszafojtva csendben állt. Egy ismeretlen ember állt a katedra mellett, kissé előre hajolt komor öreg ember. Hátrafelé fésült haját már jól megütötte a dér, mint októberben az első kemény fagy a zöld leveleket.
