Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: Uj humanizmus?

emberiséget, vagy közvetlen kultúrhazánkat. Európát. Az osztály és faji harc intézményesítése ma már olyan luxus, amit többet nem engedhet meg magának a fehér faj, ha kontinensünk színes népek felett gyakorolt uralmát meg akarja tartani és őrizni. De mindezeknél még nagyobb kérdés, hogy ez az elmélet mint ilyen megmaradhat-e praxisban saját maga által vont korlátái között és az alkalmazkodás hatalmas, senki és semmi által nem mellőzhető törvénye előbb-utóbb nem fog-e olyan változtatást eszközölni ezen a theorián, hogy csupán jelszavakban és külsőségekben marad hű önmagához, de lényegében és tartalmában megváltozik már azelőtt, hogy tulajdonképen megszületett volna? Hiszen nem felejtsük el, hogy a jelenleg általunk kellemesnek és „méltányosnak" tartott polgári rend is Robespierrerel és Marat-val kezdődött s nem kellett hozzá egy évszázad, hogy a forradalom oroszlánjai békés kispolgárokká és vasárnapi családi kirándulást tevő kis burzsoákká váljanak, akiknek természetrajzát Maupassant

és

Zola Írták meg utolérhetetlen hűséggel és tökéletességgel. Ez a lecsillapodási és leszűrödési folyamat ma már a Szovjetállamban is bekövetkezett, amint azt a legújabb oroszországi útleírások is bizonyítják s körülbelül igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nem kell egy félévszázad és a vérszomjas bolseviki forradalmár szintén kispolgárrá válik. De ha ez elkövetkezik felmerül egy újabb kérdés: Ugyanannak az állam, társadalmi vagy forradalmi rendnek lehet-e ezt az immár „második periódust" is tartani? Nem visszakanyarodás és viszszatérés-e ez a múlt vagy mondjuk így az élet egyetlen, lehetséges és örök formáihoz? Hiszen ha a jelszavak vagy a világnézeti felfogást vagy hatalmi rendet szimbolizáló jelvények megmaradnak is, az élet megy tovább, Herakleitos törvénye érvényesül. A harc elül, a társadalom hűtlen lesz a fegyverekhez és a béke vagy saját egyéni problémái felé fordul, vagyis humanizálódik e szó egyetlen és örök értelmében. De ez már többet nem az „Uj", hanem az „állandó" rend még akkor is ha a forradalom által kiharcolt vagy megteremtett keretek között érvényesül is. A forradalom kultúrája és humanizmusa átfolyik és átolvad a béke humanizmusának kultúrájába. Új lesz, mert más időben más körülmények között és más események után jött létre, de mégis a régi marad, mert a változott viszonyok között is az állandó és örök embert keresi. A harc forrpontján tehát nem lehet és eddig még nem is sikerült kultúrát teremteni vagy stabilizálni — minden erre irányuló kísérlet meddő és hiábavaló. A szelleme vagy lelke felé, vagyis a „befelé" forduló ember teremti a kultúrát és humanizmust és mindig egyedül,