Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
jövevény, — darabos bókokkal kedveskedtek neki s vastag hahotával nyugtázták dunántúli hangsúllyal ropogtatott szavait. Combot csapkodva ismételgették, eltúlozva, újból és újból összeröffenve, s habár Jankó ilyenkor izegve, égő fülekkel nézett rá, ő nem érezte a rosszakarat fullánkját. Talán a fiatalsága, a nékik szokatlan városi szépsége mentették meg az ellenségeskedéstől, talán ha elnyűtt, lompos öregasszony lett volna, nem avatják primitív kedvteléssé csetlő-botló nyelvtudását. S e nem íreméit fogadtatás ellenére is, helyét nem találva, járkált közöttük s Jankó is meszszebb került tőle azzal, hogy ő itten otthon volt, beletartozott ebbe a világba, szerves része volt egy közösségnek, mely néki idegen maradt.. A tiszteletes asszony újból felébbik, mintha róla beszélne, s Heléna, a keszeg kis jegyzőné, hű visszhangja a tiszteletesnének, most már szembefordul vele, és nyakrándításokkai hívja lefelé. Ágnes kelletlenül magára kapja a kabátját, még sapkát is nyom a fejébe. Könnyen hűl meg, szokatlan néki ez a csípős levegő, a hegyek felől jövő nyirkos szél. Lent az Alföldön hajadonfővel járkált télen is, amikor karácsonyi vakációra leküldték nagymamához. ... De itt vigyázni kell... — Gyere már leikecském, rólad van szó, — mondja a tiszteletesné és hangosan kifújja az orrát. A szolgabíróné, — hogy Heléna ki ne kapja szájából a szót, dallamos hadarással újságolja: — egy varrógépügynök járt most nálam, a te földid, Ágnes. Ágnes heves lökést érez a szívében. — Földim? — Igen, igen. Magyar neve van, kétszer is megkérdeztem. Ki se tudom jól mondani. Valami Tyenes, vagy Genes, hogy is mondta? Imre Tyenes. Heléna előrelép, cipője cuppog a híg sárban. — Ö persze nem mondja, hogy magyar, majd bolond lesz rontani magának a boltot!
