Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy
merül a külső világ képe s csak ködök rezegnek benne, tétova sejtések, zavarosak és megfoghatatlanok, hogy a felévaló tapogatózásban elvész az irány s a valóság szétesik, mint egy korhadt fadarab. Ereznem kelilett milyen hiábavaló hadakozás ez, a kötelességérzés, hogy lazúl, bomlik bennem s szinte észrevétlenül csúszom át a felelőtlenség vattahomályába. — Már csak egy hetünk van, — jelentettem ki egy délután. —• Egy hetünk, — kis szünet után halk csodálkozással ismételte ezt a szót, mintha valami különleges tárgyat Vizsgálna meg minden oldalról. Sokáig hallgattunk. A hőség egyre nőtt. Ujjamhegye nedvesen tapadt a könyvre, apró holyagocskák maradtak utána a papíron. Az ércszínű ég mintha lejebb süllyedne, egész a földre nyomul, az az érzésem, hogy mindjárt összelapít... Az öreg Vargóczy feje megjelenik az ablaknyílásban. Arca lila, homlokán vastag erek dagadoznak, húsos orra erőszakosan előreugriik, mintha rendet teremtene a vonások között. — Mi az? Megnémultál?! Beszélj, te szerencsétlen, mert székestől együtt a falhoz váglak! Hallod?! Kutyakorbácsát megsuhintja a levegőben. Ahogy behajol az ablakon, borgőz és istállószag üti meg az orromat, Mihály megrándul az undortól, melléhez kap, hogy visszatartsa öklöndözését. Az öreg még beljebb hajol, felsőtestét benyomja s úgy sziszegi: — Rosszul vagy? összeesel? Annál jobb! Annál jobb, te nyavalyás! Mihály feje lecsuklik, félkarja a földre bukik, mintha ott lenn keresne valamit. — Vizet! — kiabálom, — vizet! Rémült kiáltásomra nem jön senki. Vargóczy még mindig az ablaknál áll. Hát nem látja, hogy rosszul van a fia?... Mit álil ott mozdulatlanul? . •. Mindjárt vége van Mihálynak, a szeme is fehér már, a szemhéjj alól
