Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

Gyorsan közbe kellene szólnom, visszaterelni Mihályt a munkához, de nem megy. Sovány nyaka nyugta'lanúl izgett-imozgott a gallérban. Vigyázva a székre ereszkedtem, hangtalanul vártam, hogy történjék valami. öh, mennyivel jobb szerettem volna egy lomha észjárású, makacs kis tökfilkót, akinél érvényesül vad buzgalmam, amellyel keresztül tolom a számok és a betűk homályos labirintusán, akinél élvezhetem fölényemet, s mindazt az apró elégtételt, melyet e fölény nyújt.. Becsapottnak éreztem magam, kijátszottnak, mert ifjabb Mihály nem volt rám utalva, nem is keresett engem és hiába erőlködtem, hogy suta kis tekintélyemmel fölébe kerekedjek, oly egyszerűen és magátólértetődőn húzódott vissza az ő homályos külön világába, hogy megszégyenűlten abbahagytam kísérleteimet. Ha szólt hozzám, csak azért tette, hogy önmagát hallhassa, hogy végre kipróbálja szavainak ízét, fényét, súlyát. Éreztem, én vagyok az, aki meglapulva figyel, minden idegszálával nyújtózik az ismeretlen élet felé, amely különös izzással szólal meg ebben az ütöttJkopott szobában, ahol a napfény is erőtlenül loccsan szét...

— Ide

nézzen . •. Miket csinálok én fából meg kenyérgalacsinból... A vonalok olyanok, mintha élnének... mintha Vibrálnának, és e!l akarnának repülni.

Megint beszél, mindig csak ő beszél s én, az instruktor kisasszony engedelmesen hallgatok.

Kalimpáló mozdulatokkal a sarokba sietett Értelmetlenül egymásbaillesztett lécek heverték itt, hoszszúrasodort kenyérbél tekergőzött rájuk. Gombostűvel összetűzött forgácsdarabkák, színes gombok, selyemhulladékok ... Nevetni akartam, csúfolodva két ujjam közé fogni az egyik fatákolmányt, de nyakára tévedt a szemem, erre a keskeny szomorú nyakra, amely szinte elveszett az inggallérban.

— Nos?

— kérdezte mohón. Láttam, hogy a keze remeg-