Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Demjén Ferenc: A lélek

tón voltam megint és ahogy megkaptuk a parancsot a „tüzelj"-re, hát én hiába lőttem a levegőbe, nem ért az semmit, minden golyóm talált. Embert talált. És azóta, attól a naptól kezdve nem tudok énekelni. Mintha kitépték volna belőlem a nótát. Azóta nézek ki ilyen rosszul. Napról-napra összébbfele megyek, mint az aszaltszilva a napon. Már orvosnál is voltam a városon, rendelt is valami porokat, de azok sem érnek semmit ...

így, szépen, csendesen, sorjában mondta el lelke keserűségét Horvát András. Kiss tiszteletes, míg ő beszélt, a kezébe vett egy fekete futót a sakktábláról s azt forgatta, majd nézegette a tenyerében, mintha még sosem látta volna. Az egyszerű szavakból benne összefutott a lényeg. Belelátott Horvát András leikébe, mint a bibliába, ha kinyitotta. Belelátott és mégsem tudott a kérdésre azonnal válaszolni. Állt az asztalnak dőlve és nézte. És nem telt be ezzel a nézéssel. Csak akkor riadt fel, mikor Horvát András már másodszor is megismételte a kérdést.

— Mitől

van ez? — ismételte a szavakat Kiss tiszteletes és Horvátra nézett. Lassan, csendesen jött fel a válasz: — álom. — Többet nem tudott mondani, pedig sok szó összefutott, gyűlt fel benne, mint a köcsög tejen a tejszín. De nem tudott beszélni. Valami megfogta a torkát.

— Álom?

...! Hát nem igaz? Semmi sem igaz, tiszteletes úr? — kérdezte Horvát András. A hangja reszketett s a szemébe könny gyűlött a repeső örömtől.