Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Isépy Nata: Lelkek a kard élén

ISÉPY NATA:

LELKEK A KARD ÉLÉN

A világos vászonfüggöny szétlendül a hatalmas körablak előtt. A délutáni nap aranytócsában áll meg a műterem fehér perzsa szőnyegén. Aranyport szitál a temérdek ritkaságra, képre. Sűrűn, szeszélyes összevisszaságban borítják a szobák falát, kitapétázzák a benyílót és bőven jut belőlük az előszobába is.

Csejti tanár úr világoskék gyerekszeme mosolyog, anyás elfogultsággal szereti minden képét. Lil áhítatosan, szinte lábujjhegyen járó lélekkel jön-megy a műteremben. Meglepődve áll meg az egyik kép előtt:

— És

ez? — A hangja színes, mély és zengő.

Érdekes, sötét tónusú vászon előtt áll, ami nem komor, inkább misztikus és gondolkodóba ejti az embert- A fekete háttéren óriás kard fekszik keresztben, tompa ezüstje a homályon is átragyog. Alatta, felette sűrű feketeség, tele titokzatossággal, — lehet, hogy semmit se takar, de épp úgy iszonyatok, borzalmak is kavaroghatnak a mélyén. Előtte jobbról látomás-szerű alak magasodik túl emberi arányokon, túl időn és téren, szinte belenyúlik a végtelenségbe is. A kard mögött keskeny bíborsáv, — távoli, öröktől lángoló tüzek vissza verődő vörössége.

— Ez?

— Csejti eltűnődik. — Maga, a hitetlen nem nagyon értheti meg, de azért megpróbálom elmagyarázni. Van a hindu mithológiának egy érdekes elképzelése. A testi halál után minden lélek erre az éles kardra hull s aszerint, hogy melyik mennyire tiszta, vagy tisztátlan, átesik valamelyik oldalán. Nem tudok jól bánni a szóval, bocsásson meg, Andersen például szebben mondaná el magának! Azok a lelkek, akik annyi életen át és olyan tisztán éltek, hogy megértek már a teljes megsemmisülés boldogságára, a túlsó oldalra esnek és útjuk egyenesen visz a Nirvána felé.