Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Dallos Sándor: Színjáték a mezőn
s ahogy jöttek, a fák idegeiben boldog megérintett* ség támadt láttukra, mintha ezer éve minden fa csak erre a pillanatra várt volna— Kik ezek? — kérdezték. Mert az ösztönükben élt ugyan valami kép erről, de nem tudták a nevét, csak valami ködös emlékezés súgta nekik, mintha hasonlót a lelkűk már látott volna valamikor. De a nevét nem tudták, csak ahogy azok jöttek egyre közelebb és közelebb, úgy lett az ő életük is egyre iszebb és csodálatosabb. — ó! — mondták a fák, — ó! És minden lépésre boldogabbak lettek, mert az álmaik minden lépésre élesebbekké és teltebbekké váltak. Nem, nem volt más az álmuk most sem, mint az előbb, ahogy a rigó hitte volna, csak sokkal erősebbek voltak a képek, sokkal jelentőségteljesebbek, sokkal fényesebbek. Mert sohasem a formában van a csoda, hanem a mélységben és a jelentőségben. Egyetlen egyszerű kép anynyira megszépülhet a látás és az érzés fényétől, hogy fölsíkolt tőle az ember és leborul előtte és azt hiszi, hogy kívül történt csoda, pedig bent, őbenne, mert minden csoda belül történik. És éppen így voltak a fák is, mert ahogy a két ember jött egyre közelebb és közelebb, úgy váltak az ő egyszerő álmai egyre élesebbekké, egyre teljesebbekké, egyre fenségesebbekké és egyre csodálatosabbakká. Mind ugyanazt az álmot látták tovább is, mint az előbb, csak a jelentőségnek ezerszer magasabb fokán valamennyien, a fenyő álmában a patakon a jég lassan tündöklő csodává változott át, csillagos üveg lett és íves, szökkenő karéj, a tölgy álmában aranysárgává vált a tészta és mármár szája hasadt csattanva, hogy megszólaljon, a bükk vigyázz-állásban lassan forró és külön szobor lett és ő akkorát ütött a tisztelgő puska agyára, hogy a szívéig sajgott gyönyörtől a keze, a cser álmában vénemberbőrből már törve tört ki a fiatal leánytest varázsos,
