Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kritika - Marék Antal: Egy világdíjnyertes regény (Földes Jolán: A halászó macska uccája)

mészetesen nem megy minden megrázkódtatás nélkül. Az irodalom, amely ezeket a véresen komoly és ijesztően őszinte vallomásokat elindította, a század legjelentősebb kultúreseménye. Földes Jolán úgy látszik távol állott ettől. Hidegen függetlenítette magát Barabásék sorsától s annak csupán regisztrálását tartotta lényegesnek. Ez nem ment kifejezetten a mű rovására, csak a művet választotta el az írótól.

Riportregény? Azt hiszem, igazuk van azoknak, akik annak tartják. A háttér, Páris tökéletes. Az utca, a piac, az iskola, a szálloda mind-mind a leggondosabb megvilágításban él a történet hátterében. Barabásék élettörténete is hihető s gondos munkával készült. S mégis jó lenne, ha itt-ott az író eltérne a párhuzamos vonalaktól s egy kevés nyugtalanságot vinne a regénybe. Az eszköz, mellyel kísérletezik, gyilkosság, öngyilkosság úgy megszelídül az író keze alatt, mint a kezes bárány s minden borzalma mellett is megnyugtató csupán s szánalmas. Mindennek így kellett lennie, ahogyan a regényben történt, ez minden oldalnál egyre bizonyosabb. Vérmérséklet dolga, hogy mi ezeket a történéseket lüktetőbbeknek szeretnénk elképzelni? Mi jobban ismerjük a magyar lelket, hogy itt-ott más sorsot szeretnénk Barabásék élete körül kialakulni? Barabás, ha vérbeli magyar, csakugyan ilyen szorongó szívvel viselte volna a rámért csapásokat s nem vert volna néha az aszr talra, vagy valaki arcába azok közül, akik munkás életük körül ténferegtek. Olyan ijedt szánalmas sors jut a két „öregnek" már akkor is, amikor erejük teljében vannak s rugalmasságuk a csapásokkal szemben erőteljes.

A regény vége pedig egyenesen zavaros. Az író nagy hirtelen tesz pontot történeteinek végére. Szánalmunk és érdeklődésünk, mely a történet folydogálása közben feltámadt bennünk, kielégítetlen s mege/ősítetlen marad. Becsukjuk a könyvet, pillanatokig elmélázunk még Barabásék életén, aztán napi dolgaink után látunk. Már nem fáj semmi, belenyugszunk a történtekbe anélkül, hogy a lélek dörömbölne a tudat börtönfalán s véresre verné ökleit a penészes vastag falakon. A hősiség elsikkad a szenvtelenség lassú menetén, minden úgy van jól, ahogyan van s ennek átérzése egy kevés csalódást is jelent számunkra.

Földes Jolánnak kétségtelenül vannak írói kvalitásai. A távolság, amivel alakjaitól s történésétől áll, rutinirozott íróira vallanak. Stílusa egyenletes s mentes minden zökkenőtől. Regényépítése szinte mérnöki, kivéve a regény végét, mely hirtelen összecsapott munka benyomását kelti. Alakjai élők s bizonyos, hogy találkozunk velük, ha eddig