Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
Ebbe a tétova egyedüliségbe azután beleszólt egy ember, aki megosztotta velem a magányt és ritka, szép pillanatokkal tette gazdaggá az életemet. A falunk magyar tanítónője volt. Előkelő, régi magyar családból származott, középiskolai érettségije volt, akit a történelem szeszélye oldalra vágott, a szlovenszkói sárba. Kapossy Mariettának hívták, a legszebb név, amit valaha hallottam. Négy nyelvet beszélt nagyszerűen, angol kisasszonyok nevelték és gyönyörű kék szemei voltak, olyan kékek, mint a nyári égboltozat. Sokat néztem ezekbe a szemekbe, láttam nevetni és egyszer, egyetlenegyszer sírni őket. Mindez olyan régnek tűnik, fel ma már előttem, hogy szükségtelen nagyítanom vagy szépítenem a dolgon. Szerelmes voltam Mariettába, vagy ami még ennél is több, ő volt az első szerelmem. Ez mindent megmagyaráz. A hatása alatt állottam és eszerint rendeztem be az életemet. Csodálatos, mennyire meg tudja változtatni az embert a szerelem... Három hónapja voltam már otthon és még mindig csak hírből ismertem őt. Gyakran találkoztam vele, az ablakunk alatt szokott eljárni, de beszélgetésre nem került sor köztünk. Érdekelt az a lány, sok érdekeset hallottam felőle, olyan felnagyított történeteket, melyekben több volt a kitalált mese, mint a valóság. Valahányszor találkoztunk, megnéztük egymást és ez olyan volt, mint egy néma köszöntés. Végül is én voltam az, aki megtörte a jeget. Nem messzire a falutól feküdt egy kis patak, ide szokott kijárni Marietta. Egyszer jóelőre elhelyezkedtem azon az úton, melyen a lánynak kellett jönnie. Találkoztunk. Mikor megszólítottam, nem jött zavarba, hanem mintha természetesnek vette volna a dolgot. Beszélgettünk, körülöttünk ragyogó áprilisi nap volt, a természet téli álmából ébredt. Kértem Mariettát, ne haragudjon, hogy illetlenül megszólítom, de az az érzésem, hogy egyedül van ebben a faluban, hátha szolgálatára lehetek valamiben. — Honnan gondolja, hogy egyedül érzem magam? — kérdezte és nagy szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól. — Vázoltam neki azokat a pletykákat, melyeket róla hallottam. Újból nevetett. A fejét rázta. Mindez nem igaz. Csupán annyi, hogy valóban egyedül érzi magát. Ezt az egyet csodálatosan eltaláltam. Hogy honnan? Istenem, nehéz volt eltalálni, hogy egy fiatal, életre való lány, aki ráadásul olyan szép is, amilyen Marietta volt a tavaszi napfénybe^ egyedül érzi magát a barbár környezetben? ... — Megkérdeztem, hogy szabad-e elkísérnem. Beleegyezett. Együtt mentünk tovább és kerestük az utat, mely közelebb vinne egymás felé. Beszéltem neki az életemről és va
