Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek

olyan gyökeres. A vidék urai ezentúl is összejöttek heti vásár idején, kártyáztak és iddogáltak, hódolván a tradíciónak, melyen nem változtathatott semmi, még egy világháború sem. Begyökeresedett életformájuk volt ezeknek az embereknek, akik ezenkívül egyedül a földben találtak örö met és élvezetet.

Az érettségi után dilemma elé állítottak. Vagy Pestre megyek a műegyetemre vagy maradok az új hazában. Választanom kellett. Mit tudtam én akkor az életről? Pest is meg Prága is olyan mérhetetlenül messze volt a szűk falusi kúriától és a vidéki gimnázium mohos falaitól, hogy képtelen lettem volna mérlegelni. A világban nagy események játszódtak le, a forradalom szele beleborzolt az életünkbe, de én ebben legfeljebb romantikát, rabló-pandúr históriát láttam. Nem tudom, hogy milyen szempontok döntöttek végül is sorsom felett. Megkaptam iái havi lakás- és kosztpénzt és jegyet váltottak nekem Brünnig. Technikára mentem. Nem önálló elhatározásból, nekem olyan mindegy lett volna, ha akár Honoluluba küldenek vagy egyebüvé. Az új önálló élet gondolata izgatott is meg el is riasztott. Mit fogok kezdeni abban az idegen városban, hogyan élek meg ott egyedül?

Egy őszi napon megérkeztem új állomáshelyemre. Tele voltam gátlásokkal, nevetséges félelemmel és előítéletekké!, azt hittem, soha de soha sem végzem el a főiskolát. Brünnben ekkor már találtam egynéhány magyar diákot, akikkel hamarosan barátságot kötöttem. Egész kis kolónia alakult belőlünk magyarokból és hamarosan otthon érezhettük magunkat a városban.

Brünni éveimről röviden emlékezem meg. Értéktelen évek voltak számomra, sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben nem jártak haszonnal. Már az első évben rájöttem, hogy a mérnöki pályát nem nekem találták ki. Az előadásokra még csak úgy ahogy eljártam, de a kötelező kollokviumok örökre elérhetetlen vágyálom maradtak számomra. Hogy mive1 töltöttem az időmet? Éltem. Éltem a húszéves fiatalságomat, ahogy csak az olyan ember élheti, akit húsz éves koráig szobákban tartanak fogva és aki egy napon önmagára ébred, felfedezi a fiatalságát és az élet szépségeit. Haszontalanságok voltak ezek, már akkor is éreztem, de nem volt erőm máskép tenni. Mögöttem állott a szilárd alap, az apám birtoka, az ősi ház, és a négyszáz hold termőföld. Ez a tudat hihetetlen elbizakodottsággal töltött el és minden tanulást stréberségnek, ízléstelen tolakvásnak találtam. Léha, apró szerelmek, felelőtlen játékok, sűrű kiruccanások váltogatták egymást az életemben. Hazulról állandóan kaptam a bíztató leveleket és minden hónapban beszámoltam munkám ered-