Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Szalatnai Rezső: Mácha és a Máj

tan sajátos sorslírával s a férfias magány fagyasztó végzetességével. A fekvő rab álmodik, félálmából hallja, amint valahol éjfélt üt az óra. Vége a második éneknek. A költő most ideiktatta az Első intermezzót, az éjféli szellemek kórusával, a halálfő monológjával. A cseh népi hiedelemvilág és a nyugateurópai általánosan ismert s megénekelt ballada-motívumok és meseszálak találkoznak itt egy költő gátlás nélküli igazi képzelőerejével. Az intermezzóban megszólal a tó, a béka, a szél, a hold, a köd, az éjszaka, a hegyek, a hulló harmat, a felhő, a virág, a szentjánosbogár, a sírt kaparó vakondok meg az idő. Aiz az Első intermezzo s a harmadik ének után következő Második intermezzo a cseh metafizikai lírának a modern Otakar Brezina misztikus költészetéig (a budapesti Vigilia és a pozsonyi Magyar Figyelő közölt eddig magyar Brezina-fordításokat) a legnagyobb alkotása. A gyönyörű képek s tökéletes zeneiségű sorok közül fel-fellebben a végső dolgok fátyola a lét és nemlét bölcseleté s az olvasó semmit sem érez abból, hogy ezek a strófák immár száz évesek.

A harmadik ének ismét felejthetetlenül szép természeti leírással kezdődik, érett és buja sodrú képek raja veszi körül az elítéltet, akit most kísérnek a vesztőhelyre. Az egész természet, a fákba, vizekbe vetített fenséges indulat, búcsúzik Vilmostól, májusi éjszaka van ismét, hódító, szerelemre hívó csodálatos holdas éj. Vilmos fejét levágják, testét kerékbetörik s ott hagyják széttépve a magasba meredő keréken, mint egy intőjelet. A Második intermezzóban a vezér nélkül maradt haramiát és az erdők-patakok búcsúznak a kivégzett vezértől. S végül a negyedik énekben (melyet Mácha is utóbb később, az előbbi énekek megírása után jó idő múlva írt meg, hogy a maga azonosságát a főhőssel, Vilmossal, teljesen világossá tegye) az előbb leírt események után hét évvel, Szilveszter napján maga a költő lovagol a határban. A vesztőhelyen ott látja a karón Vilmos lassan porladó koponyáját. Éjfél van, havas, szeles tél. A költő megáll s lóhátról elmereng a halál felett. Aztán elmegy a szomorú helyről, de az csak tovább izgatja őt, míg tavasszal ismét vissza nem tér az igéző fehér koponyához. Hallgassuk meg a negyedik énekből ezt a részletet:

Ismét május volt — május este boldog szerelmek ideje.

Szerelemre csábított a gerle hívó éneke és illat lengte be a halk fenyvest.