Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Kritika - Egri Viktor: Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

len. Madách megittasul Erzsébet lidérces szépségétől, felgyűl, de vére hevét lefékezi gyenge egészsége és a tudás megismerését szomjazó elméje. Nyugodt és kiegyensúlyozott élettárs kellene mellé, nem ez a lobogó, élvvágyó és lidérclángú teremtés, aki akkor csalja meg, amikor a leginkább keresi benne a hűséges élettársat. Fráter Erzsi tudja magáról, hogy ösztönember, bevallja magáról, de a vallomásában vádolja a férfit: „Magaddá tettél, felébresztettél, aztán ott hagytál esdő érzékekkel ... Néha kegyesen boldogítottál... De ha én esdekeltem, idegenül néztél rám.''

Mohácsi az életrajzban ezt a vonalat, a vér lázaiban vergődő asszony viharos sodródását követi kissé túlzott lovagiassággal. Sokat feltakar az asszony szennyes vergődéséből, de mintha a lélek legmélyének kiborítása visszarettentené. Szemérem ez, amely csak a regényírónál helyénvaló. Az életrajzíró adósunk marad néhány komor színnel és talán a két ember összetört életének, tragédiájának Igazi okaival. A valóságból víziókhoz menekül az író. Az élet hiteles rajzát felváltják ezek a viziók. Ég és föld között így lebeg Fráter Erzsi vitatott alakja, hol erős szárnycsapásokkal a magasba tör„ hol bénán és megégve aláhull. Mohácsi kétfelé figyel: adatai pontosságára, az életanyag érdekes csoportosítására, történeti hűségre, de ugyanekkor lírai ösztönére is, melyet elriaszt a túldurva és túltesties valóság.

A jelenetek telve vannak drámai ütemmel. Mondottuk már, mintha Mohácsi színpadra képzelte volna a könyv egyes képeit. A színpad éles világosságában azonban ez a mániákba temetkező élet nem válhatott volna rokonszenvessé. Mohácsi életrajza választékos nyelvezetével, lovagias melegségével meg tudja szerezni ezt a rokonszenvet és ez adja meg a könyv igazi értékét.

MÁRAI SÁNDOR:

EGY POLGÁR VALLOMÁSAI.

Két kötet. Pantheon kiadás 1934—1935.

Márai Sándor egyik könyvével sem igazolta jobban, hogy megszállottja és rabja írói hivatásának, mint éppen önvallomásaival. Szembetűnő minden lapján,, hogy az író a formai tökélyt, a műhelymunkát többre értékeli az élet múló jelenségeinél, az élménynél, mely a tollat a kezébe adta. Az ibseni formulát: költeni annyit tesz, mint itélőszéket tartani önmagunk felett, megtetézi az őszinteségnek kíméletlenségig felfokozott erényével. De vájjon csakugyan erény-e, vallani az őszinteségnek azzal kíméletlenségével, mely már