Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

legnagyobb részének ama feltevése, hogy Rákóczit pusztán praktikus érzéke, a politikai kényszerűség vitte a vallási türelemre, tekintettel arra, hogy híveinek nagyobb fele protestáns templomokban imádkozott. Rákóczi egyik legnagyobb gyengesége, egyúttal legnagyobb erőssége az volt, hogy sokkal kisebb mértékben működött benne a praktikus érzék, a politikai kényszerűségnek felismerése, mintsem azt egy politikustól, diplomatától ezen kor hamissága és lelketlen símaszájúsága megkívánta volna. Tiszta meggyőződés vezette a lelkiismeretszabadságnak biztosításában is, sőt megrójja azokat, akik ilyen „botrányos dolgokat" űznek.

— Amit szükségesnek tartott az Úr, hogy annál jobban világoljon a kiválasztottak fénye, — teszi hozzá mély meggyőződéssel.

A másik bennünket érdeklő tétel, amit szintén Zolnai mutatott ki, hogy az Örök Elvégzés kérdésében Rákócziról el lehet mondani, amit Jansenius írt Szent Ágostonról, hogy a kegyelmek ádáz védelmezője: „fűit acerrirnus gratiae pugnator". Ami speciális és magyar vonás nála, hogy nem az egész emberiség, hanem csak a magyarság szentje és apostola kíván lenni. A predesztináció összefolyik lelkében a nemzeti gondolattal. Magát Isten által választott és küldetett fejedelemnek érzi és politikai életére visszatekintve, Emlékiratait ezekkel a szavakkal végzi :„Homo proponit, Deus disponit!" — Ember tervez, Isten végez!

Tehát igen jellemző Rákóczi lelki berendezésére, hogy még teológiai vitáiban első sorban magyarnak érzi magát, aki ezt a magyarságát seholsem tagadja meg. A második jellemző tünet, hogy nemcsak politikai, társadalmi, szociális és egyéb kérdésekben mutatkozott reformernek, hanem vallási, egyházi kérdésekben is. Sok olyan bírálatot, megjegyzést, javaslatot tesz, melyeknek mind az a céljok, hogy az Egyház szervezetébe becsúszott hibákéit megjavíttasss.