Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

nak legalázatosabb híve és legengedelmesebb szolgája mindazon pontokban megőrizte önállóságát, függetlenségét és erős akaratát, ahol úgy érezte, hogy neki és nemzetének igaza van. Ezért minden lelkiismeretfurdalás nélkül ellentmondott a pápa politikai rendelkezésének. „Vallomásai"-ban sok-sok politikai intézkedéséről elitélőleg nyilatkozott, de a vallásszabadság, a lelkiismeretszabadság ügyében hozott intézkedései közül egyetlen egyet sem bánt meg, vagy ítélt el.

2.

II. Rákóczi Ferenc ragyogó példát mutatott arra is, hogy lehet valaki nemzetének nemcsak hű fia, hanem egyenesen varázslatos megtestesítője, kisugárzó ereje, megálmodott ideálja és tetté formálódott öntudata, anélkül, hogy más nemzetiséghez tartozótól megtagadná az életlehetőséget, elvonná tőle a napmeleget és kíméletlenül rákényszerítené a maga felsőbbséges hatalmának akaratát.

Nem beszélhetek II. Rákóczi Ferenc korában a nemzetiségi kérdésről abban az értelemben, amint ma ezt a politika kezeli. De tény, hogy a magyarországi nemzetiségek között voltak olyanok, melyek a magyarsággal tartottak, mint a rutének, szlovákok és románok egy része, míg a délszlávok: a szerbek és horvátok ellenséges érzülettel gyűlölték és égették, rabolták és gyilkolták a magyarságot. Pedig ez utóbbiaknak semmi különösebb okuk — császár iránt érzett hűségen kívül — nem volt, hogy magyarokkal ellenségesen bánjanak. Hiszen a magyar alkotmány nem tett semmiféle vonatkozásban különbséget magyar és szerb jobbágy között, nem adott több jogot a magyar nemesnek, mint a horvátnak. Sorsuk is közös volt. A német zsoldos katonaság egyforma kegyetlenséggel és irgalmatlansággal pusztította a szlovákot és rutént, mint a magyart. Azaz a magyarnak még kutyább sors jutott