Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

tanya mögött volt a szántás, amely várja méhébe a magot. Gyalog mentek addig, két ember hozta utánuk a búzát a hátán. Mintha kincset cipeltek volna, úgy jött utánuk Balog Péter.

— Menni

... visszamehetnek, — mondotta az aszszony és megállt a szántás végén.

Nagy János félszemmel az asszonyt nézte, aztán vállára vette a zsákot. Szemben vele akkor bújt fel a sziklák mögött a nap és ezüst ködök szálltak el a kelő nap fölött. Vakító sugarakat dobáltak egymásnak a kövek és Nagy János rálépett a szántásra, belemarkolt a búzába. Egy lépés... eoy marok búza. Úgy szokták ezt odahaza Geszten.

Az asszony szótlanul lépkedett mellette, az arcát nézte, majd a tenyerét nézte, amint áldólag terül szét a szántás fölött. Muzsikált a pergő búzaszem, mint a zápor és szája nyitva volt a gyönyörűségtől.

— Vetni

így kell? Mondd, Jancsi, így?

— így

szoktuk ezt bizony, odahaza Geszten, — mondotta Nagy János és megállt. Hátrább billentette vállán a zsákot és nézett az asszonyra. Most tán megmondhatná neki megholt urát...

— Taníts

meg, engem is taníts meg, — beszélt az asszony és belemarkolt a búzába. Aprókat lépkedett és szórta, szórta.

— Nem

így kell, szinyóra, nem így kell.

— Hát

hogy, hát mutasd!

Nagy János kevesett habozott, aztán megfogta az asszony kezét.

— így,

ennyit vegyen egyszer, aztán egyik lábát így, előre teszi... úgy. Most a másikkal utána lép, de a térdet kifeszíteni! Ki, ki. Most a karját túlra lendíti és úgy engedni a szemet...

Vitázva, viaskodva értek végig a szántáson. Az aszszony aprókat kacagott és az arca csattanó volt és lángoló.

— Üljünk

le itt, — mondotta és leült a fűre a na