Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

közül és úszna és menne addig, amíg olyan föld nem dobbanna meg a lába alatt, ahol a magyar is ember, mindenki ember de hajh, nagyon is kevés ahhoz a Korhány vize, hogy úszni megtanult volna benne. Az, hogy hová mennek, egyáltalán nem érdekelte. Társait soha se látta, csak a káplárt azon a néhány napon. Kik ezek? Bizonyára emberek, mert most félnek, oh, be félnek. De ő nem félt. Egyáltalán félhet ő még valamitől? De azért néha hátra nézett, mert úgy érezte, hogy minden evezőcsobbanás százkilométerre lódítja tőle a geszti határt.

Lassan, egészen lassan partot ért a csónak és szinte tisztelettel nézett fel Nagy János a hegy oldalán. Ohó! Nagyobb ez, mint ahogy látszott és egészen meredek... Se drót, semmi. A sziklák egyenesen a vízből nőttek és se híre, se hamva az ellenségnek...

A zászlós suttogva vezényelt és kilépett a partra. Az emberek egyenként mentek utána és szinte érdeklődve topogtak körülte.

— Itt felfejlődünk... két ember itt marad hátvédnek és a többi előre. Mindenáron hozunk egy olaszt. Ha élve nem, halva ... bizonyságul, hogy csakugyan itt jártunk.

Ö előttük még nem járt senki túl a Piávén.

Az emberek kézbe fogták gránátjaikat és megindultak kapaszkodva felfelé. Nagy János ment a jobbszárnyon. Térdre ereszkedett egy kőlapon és visszanézett. Valamit mondani akart, tán búcsúzni akart. Átkozni vagy áldani? A többiek egyre feljebb kapaszkodtak, felugrott hát és ment kőről-kőre.

Sehol senki. De gyötrelmes ez a nagy nyugodalom. A zászlós suttogva intézkedett, igen. Két ember menjen csak erre balra, kettő pedig jobbra... de ebben a pillanatban rakéta lobbant és oldalról menten kibontotta szárnyát egy fényszóró. Oyan világos lett egyszeriben, mintha már régen megvirradt volna és a bakák rémülten lapultak meg a fényben. Fölöttük gyilkos