Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Darkó István: Só és kenyér
gényfeje, mint én. Bévallhatom-é, hogy volt úgy bíza, majd megétettem véle. Esszeroskadott néha ... De nem hagyta ő sem! Fagyökerét hamarább, úgy egyeztünk meg ... Úgy-e, silány, szegény cipónk? Kemény, szíjjas, íz nélkül való?!... Lisztjét hoztam csak. S hogy gondoltam, közeledünk, kövön sütöttem az erdőn ... De bíz annak is vagyon már vagy két hete... Rákóczi: S ha volna sokszorta még feketébb, kalácsnál kedvesebb volna énnékem. (A herceghez.) Törj te is... Végy belőle... A herceg: (Bátortalanul vesz a kenyérből s egy falatot a szájába tesz.) Rákóczi: Gondolj mindig az ízére. S azokra is, akik hozták. A herceg: Nem is felejthetek el őket... 1. bujdosó: Cimborámnak, Jánosnak is vagyon még egy kérése. Szólaltathassa sípját. Rákóczi: Annak szava hívott ki. Szívesen hallom. I. bujdosó: No... most fúdd! II. bujdosó: Sáros jószág... Elásva volt a fődben... Idáig tartogattam a szavát... Hiszik-é, hogy magam is hallom?!... Hallom!! Együtt vélem imádkozik... Odatérgyel vélem csillagszemű, aranyhajú, táltoson repülő szépséges fejedelmi nagy urunk elébe... (Kuruc tábori dalt játszik a tárogatón. Utána:) Rákóczi: (Feláll.) Kenyereteket, sótokat, sípotokat, de leginkább szívetek jóindulatát és fáradságos idejövésteket köszönve fogadom ... (Mikeshez.) Lássátok el őket ruhával, éléssel, mindenfélével, amire szükségük vagyon... Pihenjetek nálunk, ameddig akartok. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere. Addig csak itt kell lenni, amíg abban tart... Mennybéli Istenünk legyen véle-
