Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Fiedler József: Az ismeretlen kísérő

szabadságot intett feléje az uccákba vesző gázlámpák sora. A teste lendűlt egyet, hogy elinduljon, de ekkor megint súlyok zuhantak végig rajta az ijedségtől, mert valaki megfogta a kabátját. Hideg veríték csapott végig a nátán, amikor visszanézett az ajtóra és az arca is sápadt volt nagyon. De az ajtó négyszögében nem állott senki és körülötte is néptelen volt minden. „Képzelődtem", gondolta és elindult megint. A kabátján keresztül azonban újra visszafogta valaki az indulását. Most már megfordult óvatosan és ekkor vette csak észre, hogy a kabátja csücske csipődött bele az ajtóba. Gyorsan, szinte kapkodva vetette le magáról és loholva futni kezdett a bolthajtás felé. Közben elbotlott és hosszában esett végig a sárban. Sűrű, fekete piszok tapadt a ruhájához, amikor felállott. A keze is sáros lett és a szeme alatt fekete maszatcsikok maradtak, ahogy végigtörülte az arcát. Mindegy — gondolta rohanás közben — most legalább már nem ismernek rám! A nevemet már elveszítettem, hát most elveszett a régi formám is.

Uccák maradtak el mögötte: nem törődött velük. Házak csatornái vizet csurgattak a nyakába: nem bánta. Sarokkőbe botlott a lába: nem is érezte. Csak futott, futott, és ki szerette volna küszöbölni a füléből azt a hangot, amely, mint egy látnahatatlan hangszóró, örökké az új nevét kiáltotta:

— K — F. 11 .., K. F. 11 ... K. F. 11 ...

De a hang üldözte folyton és a nyomába lépések is futottak. Távolabbról, majd közelebbről koppantak. Hol eléje kerültek, hol meg elmaradtak teljesen. Százak szaladását hallotta örökké és hiába futott már olyan gyorsan, hogy a melle úgy szúrt, mintha éles késeket hajítottak volna a bordái közé, nem tudta elhagyni a lépéseket maga mögött.

Aztán gyengült a futása és reszkető lábbal, fájó inakkal állott meg egy pillanatra. Körülötte hatalmas ív