Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

mellkasából, hogy Hovorkáné meg sem mert moccanni mellette, meg jól is esett a marasztalás a másik nem részéről.

Árpád vitte Irént a karján. A húrokon édesen ringatódzott a Duna-keringő dallama. Szédülten hullottak a táncolok forgatagába. Árpád ujjai most először érintették meg Irén karcsú és hajlékony derekát. A vékony ruha alól reá lehelik a pórusok kábító illatukat. Ez a leány, ez az édes kislány. Egymást nézték és úgy forogtak körbe, mint a csillagok, amelyek azt sem tudják, hogy rajtuk kívül más csillagok is vannak az égbolton.

A zene már elhallgatott és még tovább vitte őket az ütem, mely megmaradt a vérükben. A táncolok kitódultak a nyitott helyiségből és elözönlötték az asztalokat. Ök ketten egymásra néztek, mélyálomból felnéző tekintettel, aztán a cigányok felé, akik lepihentették hangszereiket és leereszkedtek az emelvényről. Sötétedett. Az asztalok fölött is és a kiürült tánchelyen is meggyujtották a lámpionokat. Vissza kellene térniük az asztalhoz. Pár lépést tettek s mind a kettőjükre ugyanannak a gondolatnak szomorúsága telepedett. — Menjünk kissé lassabban, — ajánlotta Árpád. — Igen, lassabban, — felelte Irén. — Talán előbb járjuk körül a teret, — folytatta Árpád. Irén az asztal felé lesett, de Hovorkáné háttal ült, Mladonyák bácsi épp felállt, korsóval a kezében, úgy látszik szónoklatot tart. A többiek önmagukkal voltak elfoglalva.

— Mehetünk, — felelte Irén halkan.

Lassan elmaradozott mögöttük a lampionok sáppadt, himbálódzó fénye s áthatolhatatlan sötétjüket kínálták az erdők fekete üregei. Tudták, hogy most be fog következni valami, aminek neve nincs, amire már régen készülődtek. Ágak roppantak meg a talpuk alatt, a fenyőgyanta illata, kakukfű és moha illata töltötte be az orrukat, amint szorongó némasággal átléptek az erdő kapuján. Lépésről lépésre mind mélyebben. — Még