Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Marék Antal Dr.: Gellért Oszkár: Tíz esztendő

megrezzen minden pillanatban, le nem írt versek kötete a szelleme s érzékeny csiga leikével visszahúzódik koruk problémái elől? Miért teszi? Ö tudja..

A költő húsz esztendeje hosszú idő volt s volt ideije megérlelni költészetét, még tíz esztendő nem változtatja mássá a költő oeuvrejiét akkor sem, ha a költő hiszi ezt.

S lehet, hogy költő már csak voltam.

Vagy hogy csak ezután leszek.

A hajnali három c utolsó kötetben már korán ébred a költő. És a halál gondolata borong itt ott a sorokban, a költő öregedésének az ősz hajnál is biztosabb jele. Még egy eliramodás következik, az utolsó erők vad lángolása, de a költő már nem tud más lenni, a vihar is csak órákra varázsol hegyet a tengerből.

De az Isten szól: A lélek él

S a halál előtt nem testtelen.

Az Isten szól: A Jóság csókja tiszta

S szent akkor is, ha meztelen.

De mindez messze van, kivált a tiz esztendő elejének költészetében, amikor a szerelem színes, tavaszos himnuszai zengnek még, itt lendül a költő az érzések virágos mezőire, itt telnek meg hűvös versei melegséggel, napfénnyel, itt játszadozik a költő a szabadsággal. Ezek a versei közel’ állanak Vörösmarty költészetéhez s a hivatalos kritika elboronghat majd ezen. Ilyen idillikus verse a Fenyőfa álma vagy éppen a Szabad-e c. verse.

Már pitymallik a kék hegyek felett... Alvó, szabad-e hogy felébresszelek? Lélek, szabad-e Vággyal cimborálnom: Gyilkosnak lennem egy ti'ckadt rózsa álmon?

Más versében szorongva kérdi:

Mi ez a meleg puha börtön, Ami holtig őriz életemben?

S örökszép verse Salaktalan bocsánatot adj cimű.

Te jöjj felém, te bocsáss meg édes, lásd csak egyet léptél

S talpad alatt kék nefelejts fakadt, Még egyet lépj: ibolya feslik, S még egyet, pipacs üti fel fejét.