Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Hetven év megcsontosodott emléke a falusi színpadokon

gény, fajunk támasza s talpköve, a rendíthetetlen őserő egyik letéteményese. Utána rögtön dalba kezd, hosszan énekel, de találkozik Boriskával, aki megint így monológizál:

„Elmentem a határig, de tovább nem bírtam. Úgy elfogott a bubánat, hogy siralmamtól, könnyeimtől se eget, se tőidet nem láttam . . . Aztán az jutott eszembe, hogyha már veszni kell, hadd vesszek itthon."

Boriska és Sándor ekkép beszélgetnek magukban, aztán egymással sem társalognak különbül, csupa fájdalom és csupa fokosrázás ez a népszínmű. A Tóth Ede korában még erős utórezgései élő bidermejer szentimentalizmus, az úri érzelgősség világából paraszti kertbe plántált világfájdalom hajt ki ezeknek a népszínműveknek minden kötetéből s talán, ha valaki először látna játszani magyar falut színpadon, komolyan azt vélhetné, hogy a magyar paraszt életfáján csupa szerelemvirágok, sóhajtások nőinek, hogy ennek más gondja nincs, mint sóhajtozni, könnyezve dalolni s alkalomadtán világgá bujdosni, ha a szívszerelem nem győzedelmes.

Mit is mond Szerb Antal a népszínművekről?

„A népszínmű olyan színdarab, amelyben népi alakok enyhébb drámai mese keretében népdalokat énekelnek. Eleinte a mese volt a fontosabb, később az ének. A népszínművet bécsi mintaképek hatása, alatt Szigligeti vitte először színpadra, szereplői között alig van még magyar alak. Tóth Edénél, Csepreghy Ferencnél a demokratikus tendencia teljesen elvész, a népi alakoknak nincsen más bánatuk, mint ami nagyon jómódú embereknek szokott lenni, szerelmi komplikációk, házassági háromszögek, melyekbe csak itt-ott keveredik valami adomaszerű korrajzi alak. Olyan népszínmű nincs, ahol a népnek ne lenne pénze. A népszínmű a karrikaturaszerű betetőződése annak a folyamatnak, amelyen a magyar paraszt az irodalomban keresztülment. Más dolgia nincsen, mint népviseletben járni, népdalokat énekelni s népi voltát népdalokban is bemutatni. A népszínmű kedvelésében a hetvenes-nyolcvanas években minden korosztály találkozott, a népet kivéve. A városba szorult nemesség kielégítette falu után sóvárgó nosztalgiáját, lelkesedett érte a polgárság is. Láthatatlanul még ma is közöttünk él a népszínmű lelke. Bartók és Kodály népdalai, Móricz Zsigmond parasztábrázolása s minden kísérlet, amely az igazi magyar népet fejezné ki, még most is azért idegen, mert oly kevéssé hasonlít a Falu Rosszához, a Piros Bugyellárishoz s a nagy cigányprímáshoz."