Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Balla Borisz külföldi naplója. Sullavan
nak, a Magda Schneider-féle világszemléletnek, a mixterek, bárdobosok, színházi ügynökök, bulvardírók ravasz és jellegtelen masszájának kezd rosszul menni. Hadat üzent neki a szenvedés: kohója és anyja művészetnek és a mélységnek. Előássa a Sullavanokat s rehabilitálja a Conrad Veidt-féle színjátszást, mindazt, amit az utóbbi éveken sok vihogó liba-arc egy pisze, buta és kihívó girl-dumping lenyomott és eltakart. A film útja kettős út és kezd szétválni — jut belőle a tömegeknek s jut majd belőle azoknak is, kik utána otthon Claudelt olvasnak. A MELASZ MOST VÁLIK EL A CUKORTÓL — az olyan filmek, mint a „Virginia" visszatérő szétágazódást jelentenek — erre van cirkusz és operett, arra van gondolat s művészet; kint a ligetben (a szellemi ligetben) adják a „Ketten egy autón"-t, Riviérával és kereskedősegéd-mozgású lordokkal, itt bent a „Virginia"-féle filmeket egy Sullavannal. Ki magyarázta vájjon az amerikaiaknak, hogy ilyen filmeket kezdjenek most produkálni, mint ez, amely csupa fájdalom, amelynek vége tragédia s szellemének egész zenéje szomorú; nem paktál le a valamennyiünk lelkében ott bujkáló titkos házmesterrel, nem egyezik ki a szakácsnők ízlésével, nem röpít paradicsomtollas világokba, nem ihognak-vihognak benne a húsbábui s annál szebb, feledtetőbb és messziségekbe álmodóbb az egész, minél igazabb, szomorúbb és valóbb. Egy csepp művészet kell, egy csepp örök víz az oltott vízbe és forrni, füstölögni kezd a lélek — ki magyarázta meg ezt John M. Stahl rendezőnek s az amerikaiaknak általában, akik ebben is kezdenek európaiabbak lenni, mint Európa? Senki. A KOR LELKE fordul s új formákat présel maga körül. Természetesen az út hátrafelé itt soha nem vezet; Sullavanékban is, ama „örök szikra" már új s egészen más színekben gyújtja a művészet lángját szemünk