Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle
öt novella fölé. A „Kötél legendája" (I. a Magyar írás szeptemberi számában megjelent tanulmányunkat) igen érdekes fordulópont Szabó Dezső írói fejlődésében, mert az emberbe vetett nagy hit bontakozik ki bennei. Ez a könyv azonban tagadja az embert, kicsinynek, torznak, betegnek találja a kozmosz színe előtt. A kozmikus hit bontakozik ki ebben a könyvben s némán, nyugodtan ott ál a fölsorakozó „emberi rángások" mögött. Szabó Dezsőben minden dolog, s ezt annyiszor hangoztatta is, a tagadásával együtt él. S ő, aki a' regénytől kezdve a politikai ideológiáig mindent fölhasznált, hogy új emberi rendet teremtsen, el is bírja magától tolni az embert, olyan távolságba, hogy már csak fölényes, nyugodt, fájdalmas és mégis békés mosollyal nézi minden tettét s minden harcát. Már nem irónia ez s nem is humor, inkább valaminő emberfeletti, emberen túli szemlélet különös mosolya. Beteg kis pörsenési az ember a Kozmosz tökéletességéhez, nagyszerűségéhez képest — ezt tanítja e könyv minden sora. Új hőst csinál Toldi Miklósból, ki felelőtlen nagy erő, legyőzhetetlen áradás, mint maga a természet. Az egészség s az erő etikátlan etikája: a legmagasabbréndű út számunkra — régi hitvallása ez, de ilyen egyszerűen, ennyire végső értékű szavakkal még sohase fogalmazta meg e hitvallását, mint a „Toldi Miklós szomorúságában." Második novellájában („Bánatlakoma a Felsőszénuiccában") egy összetört diszkrét családi edényt temetnek el a játszadozó gyerekek s a kis Dezső, a játékban kinyíló „zseni" beszédet mondván felette: a halál felidézett leheletével tisztítja igazabb emberré az ámuló felnőtteket. Minden emberi dolog szánalmas kicsinységét s e kicsinységre ráeszmélő ember belső nagyságát hirdeti ez az írás. A „Halálos szerelemben" legjobb erőivel tör ki lírája. A nagy női éhségek lázában elpusztuló külömb s külömb dolgokra vágyó férfiszomj síratása ez s helyenkint olyan időtlen zengésű, hogy igazán kár a végén aktuális dolgokhoz kapcsolnia. A „Szitásék életnapja" kisebb igényű írás, a „Szent Boldogkőváralján" pedig az emberi megváltás lehetőségének tagadása. Az ember megmarad jó-gonosz gépezetnek s egyetlen vígasztalás van csupán: megtalálni az anyag időtlen életét s örömeit.