Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Mihály László: A nagyanyám
Most észre sem vett a jó öreg Görgényi bácsi, cukrot sem adott, hanem szüleimmel tárgyalt igen aggodalmasan, borús arccal. Németül beszéltek, hogy mi ne értsük. Pedig értettük. Én legalább is, mert megborzongtam belé s ez az érzés elkísért mostanáig . . . Még egy borzasztó, boszorkányszombatos éjszaka, aztán reggel bevezettek minket a nagyanyánkhoz... Ott feküdt az ágyon mozdulatlanul, sáppadt arccal. Vonásai még szögletesebbé, keményebbé merevültek. Holt fehér ujjai közé olvasó volt fonva. A téli nap vörös korongja hideg fényt osztott a takaróra. S az ágy lábánál két sárga viaszgyertya fénye imbolygóit kékes lánggal . . . Szomszédságában pedig boltozatig érő felséges zöld koronájával ott állott a karácsonyfa. A fehér szaloncukrok éppen úgy himbálóztak mint ezen, a díszek is úgy csillámlottak, villámlottak az öröm játékos, szelíd gondtalanságával . . . A rámzuhant valóságtól, a képnek bizarr voltából kábultan, fázósan kuporogtam az ágy mellett. Hol a karácsonyfára, hol a komoran lobogó viaszgyertyákra ugrált riadtan tekintetem s hatéves gyermekésszel úgy sejdítettem, hogy nem talál egymás mellé a kettő .. . Az öröm fájának árnyékában döbbentem rá először, mit jelent az az intelem hamvazószerda reggelén: Memento móri . . . — így kerültek lelkemben is együvé a Gyermek születését hirdető gyertyácskák vidám apró lángjai és a halál füstös fáklyái ... Az édes ezüstös csengettyűcsilingelés és a harang szomorú siratója . . . ..Mortuos plango" . . . Kezdet és vég . . . Szorosan egymás nyomában tudom őket, mint az embert, a tárgyakat és árnyékukat . . . Mint ahogy valóságosan is vannak, de csak azért érzem így hús-vér valóságban, mert így láttam őket először... — Ezért van szordínó a nevetésemen, könnyű, áttetsző, sötét fátyol az arcomon kigyuló vígságon . . . S
