Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Mihály László: A nagyanyám
MIHÁLY LÁSZLÓ: A NAGYANYÁM — Miért nem tudsz te soha hangosan, igazán lélekből örülni? A kopaszodó, megtépázott karácsonyfa alatt ültünk barátommal a pesti szobában. Kérdésére csak bólintottam a fejemmel, ö folytatta: — Úgy-e, így van? Örökös szordínó a hangodon, minden mozdulatodban remegés, lappangó félelem és az ujjongás csúcsain váratlanul mindig elborul az arcod. Miért? — Nem tudom, — feleltem bizonytalanul — talán... talán ezért... A karácsonyfára mutattam, amelyen a fehér selyempapirba csomagolt cukorkák alig észrevehetően himbálóztak, mintha valami láthatatlan kéz mozgatná őket. Egy-egy dísz aranyosan csillámlott ki a szobasarok félhomályából. S a menyezeten ott viliódzott hatalmas fekete színfoltokban egy másik karácsonyfa. A földön állónak, az igazinak az árnyéka . . . S megismételtem, most már nyomatékosabban: — Igen . . . ezért! — Nem értelek . . . A sárga lámpaernyő rostjain szelíden szűrődött át a fény. Azon át, pillanatig a múltba révedt a tekintetem. — Meg próbálom megmagyarázni, nevet adni a bujkáló érzéseknek . . . Bár attól félek, úgy járok velük, mint amikor a kristályos hópihéket megfogja az ember s a markoló ujjak szorítása alatt semmise marad belőlük, csak a kipréselődött szennyes nyirok . . . Igen, ez a karácsonyfa és mindenik, ami ezután jön, eszembe juttat egyet a múltból s ezen át látom a többit is . . . — Húsz esztendőnél is több ideje annak... Első ele
