Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

EGRI VIKTOR:

MADELAINE

A ház minden zugára olyan élénken emlékszem még vissza, mintha tegnap léptem volna be ajtaján. Vannak képek, melyeket az évek nem mosnak el, vannak emlékek, melyeket nem halványít el az idő, elmulhatatlanul és élesebben élnek bennünk, mint egy nagy fájdalom vagy bánat, ami a múló évekkel széppé és szomorúvá enyhül. így vagyok azzal a kis francia házzal és Madelaineval, akivel egy csapzott, viharos novemberi napon találkoztam.

Látom a konyha kormosra öregedett tűzhelyét, a füsttől barnára pácolt padmalyt, a keskeny polcokat festett fazekaival és színes tányérjaival, léptem alatt zörög a szürkére fakult töredezett kőpadló és hallom az emeletre vezető falépcső nyikorgását. Látom a tetőbe épített szobácskát széles ágyával és megcsap újra a ciháknak szellőzetlen testszaga. Látom Madelaine nyúlánk alakját, ahogy a lépcső karfájára támaszkodva visszafordul és sötét, közönyösnek, s kissé ingerültnek tűnő tekintettel tapad rám. Ott állok az ajtóban, a szálláscédulával a kezemben és még felhevülten a sietéstől rászólok németül:

— Itt laknak Duponték? Ide szállásoltak ma éjszakára.

Akkor az idegen lány ott a garádicson megemelte karját, virágos mintájú blúza feszesen tapadt melle apró halmain és szótlanul felmutatott. Félig félreállt, hogy utat engedjen a keskeny lépcsőn. Hirtelenében még nem is ért a tudatomig, hogy a tekintete visszautasító és alázatában is ellenséges. Csak amint oldalt fordult a feje, egymásra harapott ajkain láttam, hogy nem fásultság ez, amivel fogad. Mintha hántást is fojtana a közönyébe. KI tudja, hányán nyitották rá így az ajtót? Megszokhatta ezt a rendelkező hangot s hogy