Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Farkas István: Tibi és a Mona Lisa
halk hangján, amelyet a németek Franciaországban használni szoktak, — csak úgy sebtében szólt a másikhoz: — A szemét el fogja festeni. Éppen olyan mandolaszeme lesz, mintha Japánban festette volna. A másik bólintott rá, s a japán fiú is fölnézett rájuk egy pillanatra. Az ember nem is gondolta volna, hogy szólt, de mégis leheletszerűen jött ajkáról a megjegyzésre adott válasz: — A japán nők szája sokkal szebb! A német fiúk kissé elpirultak, de lassan mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Csak Péter mosolygott el, s örült, hogy nem kell senkivel szót váltania, most magára maradva kiélheti magát az idegen emberek között. Az arcok folyton változtak s Péter leült egy bársony puffra, szembe Lionardo da Vinci csodálatos asszonyával. Innen várta a mindennapos emberi csodákat is, az idegenek részéről jövő bámulatot, amikor azok a nagy terem káprázatos képei után áhítatos tisztelettel és mély csodálattal telt félelemmel állnak meg a mindenkori lopások elől immár rácsos kerítéssel védett, egyszerű kép előtt. Ilyenkor mindenki leveti a Louvre számára fölvett ábrázatát, igazibb, maga árulóbb ember lesz, és a szemek tükre az érzések ezerféle arcát vetíti róluk vissza. Most hirtelen fölfigyelt. Valahonnan, még a terem másik oldaláról magyar szó ütötte meg a fülét. Durván, élesen hangzott a szó, mintha vásári lármát akarna túlharsogni s az Alföld nyelve nem idomult finom árnyulattal a nagy képterem falaihoz. Egy fiatal emberpár járt az emberek között, azok beszélgettek. Egyforma nagy fiú és leány, testvérek. Egy pillanattal később a papát és a mamát is fölfedezte mögöttük, amint kar a karban megálltak egyegy kép előtt és hosszan nézegették. — Sok vacak, giccsek, — vetette oda a fiú és egy
