Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Sebesi Ernő: Sülyedő éj (vers)
SULYEDÖ ÉJ A csillagok csak azért őrködtek az éjjel. Hogy mámorunknak legyenek tanúi S a buja éjnek pázsit nyoszolyáján Tüzelő szemmel nem kellett pirulni, Az égi trambulinról leugrott a harmat. Hogy üde csókját tiprott fűbe hintse S öröm pihegett szívünk vánkosáról, öröm; a koldus dáriuiszi kincse. Mint elzüllött csavargók: suhantak az árnyak És menekülve izgatták a csendet. Pár félénk nesz iramlott vak nyomukba S ujjongó lélekzetünk zengő csend lett. Megperzselt szívünk lángolt s rémülve csodáltuk Hogy ha.rangot a torony félre nem ver Két karcsú fáklya: lobogtunk ketten Hamvasztó sorsra kárhozott két ember. A hallgatózó kertben irigyen ágaskodtak A nyurga fák s lombhajuk megborzongott Torkunkból részeg szóballónok szálltak S száguldó vérünk elsodort száz gondot. Bírókra ke| a hajnal a szívós, konok éggel Egy csillag kacsintott helyeselve S egy kakas titkos, sürgető jelére Megoldódott a néma, világ nyelve. A hajnal elővette sugárparittyáját S riadt madárraj rebbenve úgy ébredt, Hogy bepottyant a szürkület tavába És csivogva kért tőlünk segítséget. S hol kéz álmodta álmát meleg tenyeremben Most mementózva halál ránca nöl benn. Te régi éj, a bánat partján esdlek: Hogy el ne sülyedj a tenger időben . . .
