Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Földessy Gyula: A költészet, mint kinyilatkoztatás

más időbeli feltétele következtében manvar költészetté, magyar lélekké tudott válni.

Elvi természetű fejtegetésekben sohasem lehet az ember eléggé szabatos, az életnek olyan sűrű a szövedéke s annyi csomója van, hogy nehéz kibogozni a szálait. A világért sem mondom én azt, hogy a magyarnak nincs és nem lehet köze ahhoz, amit más nyelvű népek alkottak. Ez olyan korlátolt partikuláris felfogása volna az emberiség életének, amit sohase vállalnék Azt is tudom, írtam is egyszer róla, hosszasan és erős nyomatékkai, hogy a nagy vallási-művészt alkotásoknak van egy olyan közös, emberi beszéden és képességen túli isteni nyelve, ami nemcsak az apostolokra áradt, hanem minden idők 'emberfiaira. Az ihlet tüze, a szépség illata, átcsap a nyelvi határokon. S az egyetemes emberi fejlődésben legnagyobb szerepe ennek az isteni mozgató erőnek van. Azonban ezt a művelődéstörténeti tényt nem vonom kétségbe akkor, amikor azt állítom, hogy minden ember számára elsősorban a maga nyelvének költészetében nyilatkozik meg örök elrendelésszerűen az örök szépség s hogy csak ebben a különösen nekem szánt megnyilatkozásban tudom az isteninek minden rezdületét a magam egész valójában felfogni. Az idegennyelvű alkotásokból mindig elvész valami a számomra. Nem emelek falat magam elé, tudom, hogy vannak esetek amik látszólag ellenem szólnak. Ott van a németek Shakespeare-kultusza. De Shakespeare mégis csak angol maradt, szavának angol a muzsikája s lelkének száz meg száz irányban angol a meghatározottsága. S éppen ennek a legnagyobb poétának lefordíthatatlanságai szimbolizálják legjobban a költészet fajiságát.

A magyarság kultúráiát-templomát magyar írók-költők építették fel. Nélkülük, vitézi dicsőségünkön kívül, szomorúan keveset jelentettünk volna az emberiség történelmében; mi a tudományokra is nyelvünk révén; értünk meg. Tegyük föl, hogy a maovarság a tételes; vallások legragaszkodóbb, leghívebb híve lett volna, de a költészet terén semmi nagyot sem tudott volnaalkotni, vájjon ez esetben Istennek tetszőbb nép lett volnane? — nem úgy van-é, hogy Istent, az örök szépség forrását, csak úny lehet igazán imádni, ha nekünk is igazán közünk van a szépséghez. Milyen különös azr hogy az a nyelv is, amelyet a vallás szolgái Isten dicséretére használnak, mindig a mindenkori irodalom és költészet köréből szedi kifejezési eszközeit, vagy