Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

— Hová megy? Miért nem söpör? Vagy azt hiszi már elvégezte a dolgát? Nem látja, hogy minden tele van még kosszal? Itt is, meg; itt is — ráncigálta az öreg asszonyt. — Hát nincs szeme magának? Vak?

Egyikük sem vette észre, hogy egy magas, fiatal férfi állt még a kapuban. Tinka már valósággal tombolt:

— És

ha ezentúl nem lesz itt olyan tisztaság, mint egy templomban, ezzel a seprővel verem ki magát a házból.

A férfi mgmozdult és néhány gyors lépéssel Tinka elé toppant:

— Kivel

beszél maga így? Az én nagyanyómat akarja megverni? Ezt a szegény öreget, maga? — Kikapta a seprőt az öregasszony kezéből és Tinkára sújtott a nyelével

Az kissé megtántorodott. Aztán csodálatos módon megváltozott az arca, a szeme átfényesedett s az örökké haragvó, felhős arca komor vonásai mögül mosolygás-féle csillogott át.

— Jancsi! — kiáltott fel. Két karja előrelendült, mintha át akarná ölelni a férfit. Az öregasszony azt hitte, hogy csoda történt s még később is azt állította, hogy abban a pillanatban gyönyörű szépségben és fiatalságában a régi baronesse állott előttük, úgy, ahogy húsz évvel azelőtt ismerte meg. Lehet, hogy így is volt.

Aztán Tinka lehajtotta a fejét, megfordult és felment a lépcsőkön.

Nem látták egész nap. Amikor másnap sem került elő, behatoltak lakásának bezárt ajtaján. Tinka az ágyban feküdt. Hófehéren vetett ágyban, csipkés ingben, selyem takaró alatt. Egy szál piros rózsa hervadozott mozdulatlan ujjai között. Olyan szép volt mint valami ifjú menyasszony. A