Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt
léstől, egyre ingerlékenyebb lett és egyre soványabb. Ö tárgyalt a főbérlőkkel, ő vette át a bért és ő állapította meg a házirendet. Ebből rengeteg ellentét keletkezett, előbb visszafojtott izgalommal, aztán nyíltan kirobbanó, hangos perpatvarokkal. Egyszer azon bőszült fel Tinka, hogy a két Hamrák-lányon új, divatos kalapokat látott. Vagy olyan sok a pénzük? Akkor fizessennek is. És felemelte a bérüket. Nem fogadták el, mert a lakbérek a hatóság védelme alatt állanak. Tinka elrohant a hatóságokhoz. Ott előbb meg akarták győzni, aztán megmosolyogták s végül, amikor sértő hangon vitába kezdett, kitessékelték. De Hamrákék még sem maradhattak a házban. Addig gyötörte, támadta és nem egy esetben sértegette őket, míg jobbnak látták önként elköltözni a házból, ahol évtizedeket töltöttek el. Tinkától akkor már mindenki rettegett. De mennél inkább félték, annál kevésbbé tisztelték. Már bárónőnek sem szólították lefojtott haragjukban s elkerülték a megszólítást, ha beszélniük kellett vele. Maguk között sárkánynak, vagy vén boszorkánynak nevezték. Pedig szegény Tinka hol volt még a vénségtől? Éppen, hogy átlépte a harmincadik évét. Az anya csak nézte, egyre döbbentebben nézte, hogy mivé lett az ő lánya. Ez lenne a Tinka? Ez a fáradt, zsémbes, korán öregedő nő, lenne az ő gyönyörű leánya? — Ágotái— mondta egy nap Bokorné, aki Tinka miatt mind ritkábban került föl az emeletre — ez a szegény lány maga sem tehet arról, hogy ilyen. Már régen férjhez kellett volna mennie. Ha aszszony lenne, megváltoznék egészen. De ki az a bátor férfi, aki Tinkához közeledni merne? Pedig, ha nagynéha eszébe jut kicsinosítania magát, ő még mindég nagyon szép tud