Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

пак — én azt is tudom, hogy egy János nevű fér­fit szeret. Kérem, rendelkezzék velem. Csak egy szavába kerül és én visszaparancsolom a front­ról." Tinka meghatódva nyújtotta ki a kezét s a fejét rázta elkomolyodott arccal. — Nem fenség, köszönöm, de nem Én ismerem őt, ez lenne az egyetlen parancs, amelynek teljesítését bizonyo­san megtagadná. 5. A háborúnak vége lett. Tinka már huszonnyol­cadik évéhez közeledett és egyre sötétebb ruhá kát viselt. A régi fiatalok közül alig néhányan ke­rültek vissza s az új fiatalok, akik eddig még nem látták Tinkát, csodálkozva vonogatták a vállukat. Ez lenne az a híres szépség? Igazán nem értik. Még csak nem is fiatal. Az emberek összenéztek: hogyan a baronesse nem szép és nem fiatal? Hát bizony öregszik, pedig be szép volt, nagyon szép, még egy-két éve is. S mintha csoda távolo­dott volna el a város fölött, Tinkáról kezdtek egyre kevesebbet beszélni. Csak a ház, a ház, mint valami megbolygatott kaptár, zúgott, zsongott s nem telt el nap békét­lenség nélkül Tinka miatt. Akkor kezdődött el Tinka átalakulásának minden eddiginél csodála­tosabb és szomorú folyamata. Ez már több volt, mint az emberektől húzódó, dölyfös lélek zárko­zott magánykeresése. Olyanná lett Tinka, mint a sebzett állat. Csak haragot tud táplálni és minden pillanatban támadásra kész. Az anyának gyötrelem volt látnia, hogy szép arcán mint mélyül el sötét, komor, szinte kaján árkokká az a lélek-térkép, mely addig csupán tönségesen komollyá tette. Furcsa szokásokat vett föl. Fejébe vette, hogy a szobalány munká­

Next

/
Thumbnails
Contents