Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

gül azt közölhetem — édeskedett Tinka felé az időseob látogató gondosan elkerülve a megszólítást, — hogy a mi kórházunk elite hely lesz, könynyebb sebesültek számára. Épp tegnap kaptunk értesítést az első transzportról, csupa lovassági tiszt, egy gróf is lesz közöttük." Tinkára nézett, sokat jelentő mosollyal. Ami akkor történt, azt épp úgy nem lehetett megérteni, mint annyi sok mindent, amit Tinka tett. Az ingerültség rózsaszín felhője futott az arcára és kurtán felelte: „Mindjárt gondoltam, hogy erről van szó. Köszönöm, de rám ne számítsanak. Én még éptestü tisztekkel sem akarok csókolódzni." Ebből csaknem botrány lett, de Tinka másnap már beviharzott a nőegylet elnöknőjéhez, nagy halom virággal. Édes nénikéjének szólította, megcsókolta az arcát kétfelől, sőt a kezét is, és távozás előtt ötven aranyat tett le a jótékonyság oltárára. A felháborodás hullámai ezzel ugyan elcsendesedtek, de Tinkáék házát azok az öregedő hölgyek is kezdték elkerülni, akik fiatal korukban együtt hálóztak a „Scheffer-lánnyal." Az özvegy bárónénak jóformán nem maradt más társasága, mint özvegy Bokorné és özvegy Hamrákné, a toldaléképület emeletén.

Aztán még egy eset történt, amivel végleg bezárult a kapu a Tinka felé közeledők bátorsága előtt. Egy fiatal ügyvéd, aki nemrég került a városba, addig ügyeskedett, míg végre sikerült megismerkednie Tinkával. Másnap már tiszteletét is tette náluk. Mert neki épp az ilyen makrancos nők az esetei, majd ő megmutatja, hogy csak bánni kell tudni ezzel a Tinkával.

— Tudja kedves Tinka — állított be nagy garral, — magának itt mindenfelől az a híre, hogy olyan, mint a mesebeli jégszívű királylány, az is megfagy, aki magához közelit. No, mondom, ez az én